Most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen igencsak ittas vagyok.

Az alapállás az, hogy hirtelen mindenki mindent feliratozni akart, csak én maradtam ki, és semmiről nem tudtam… A lényeg az, hogy én hajnal öt körül kerültem ágyba, amikor a szerverem épp meghalt, hurrá.

Aztán délután lefordítottam a Mayo Chiki első részét. Jó lesz ez.

Aztán írt egy klubos kóhájom (alsóbbéves bajtársam), hogy megyek-e a Tanabata alkalmából tartott matsurira (mulatságra). Amúgy a Tanabata az tegnap volt, július hetedikén, amikor elvileg Orihime és Hikoboshi kívánságokat teljesítenek. Én azt kötöttem a bambuszra, hogy legyek boldog, remélem bejön.

Estig aztán ittunk a klubos cimborákkal meg beszélgettünk, az egyetemen vége lett a bulinak, mi utána az elsőévesek egy híján eltűntek, én meg mentem a basszusgitárosok ivászatára. Taxival mentünk, szerencsére nem én fizettem. Egy jó fej szenpáj lakására mentünk, az illető főzött is (nem kell túlértékelni, mindennek égett olaj íze volt).

Aztán egyszer elmentünk egyszer csoportostul egy kombinibe venni mindenféléket (ahogy kivettem, főleg alkoholt), aztán (út közben is) került sor nem kevés beszélgetésre, főleg az Élet Nagy Témáit illetően. (Igen, még mindig áll a bejegyzés első sorának állítása, tessék nem elfelejteni.) Majd beszélgettünk és beszélgettünk, és hoppá három óra lett, amikor azért már illene egy magamfajtának is hazaindulni. Amikor ezt felvetettem, hirtelen mindenki nekiállt készülődni, összetakarítottunk satöbbi. Miután csak úgy részeg heccből becsöngettem a szomszédhoz, összegyűltünk mind a parkolóban, társalogtunk még egy kicsit, majd megkérdeztem egy szenpájt, hogy merre van a tó, és mindenki elindult hazafelé.

Messzebb volt, mint gondoltam. Jó sokat sétáltam, amikor feltűnt, hogy az út követi a tópartot, úgyhogy akár sétálhatnék a tóban is. Úgyhogy a folytatást a tóban sétáltam, a getáimmal a kezemben, térdig a vízben, amíg az egyetemi koli mellett eszembe nem ötlött, hogy itt beza egy folyó ömlik a tóba, és azt lehet, hogy nem fogom tudni csak úgy átsétálni. Úgyhogy getáimba léptem, és elkezdtem a part felé mászni. Viszont út közben elveszett mindkét getám. Az egyiket megtaláltam, de az egyedül semmit nem ért, úgyhogy búcsút vettem tőlük. (Pedig tavaly Ishihara szenpájtól kaptam. Hüpp.)

Onnantól mezítláb sétáltam hazáig, nem volt épp leányálom, de túléltem.

Most pedig alszok, (közben) kijózanodok, és (remélhetőleg) holnap minden másnaposság nélkül ébredek. Hiú remény, tudom, de akkor is.