Amikor otthon voltam, szüleimmel játszottam pár este Trivial Pursuitot. Magyarul persze, bár attól nem lesz sokkal könnyebb. Hat kérdéscsoport van benne, természettudományok, földrajz, történelem, művészetek, sport, szórakozás. Namost ezzel annyi a probléma, hogy az első két témacsoporton kívül csak nagyon nagy szerencsével kapok olyan kérdést, amire tudom a választ. A történelem tele van történelmi kérdésekkel, vagyis ki ki volt mit csinált mikor miért satöbbi. A művészet ugyanez festőkkel, írókkal és üzletfeleikkel. A sport teljesen reménytelen, mert fogalmam sincs, hogy ötven éve ki nyert magasugrásban az olimpián. Azt se tudom, legutóbb ki nyert. A szórakozás ugyanez, csak filmekkel és színészekkel. Többségében olyanokkal, akikről/amikről életemben nem is hallottam és valószínűleg soha nem is fogok többet. Ráadásul igazából még ha meg is nézek egy filmet, attól nem fogom tudni, kik játszottak belőle. Lásd például a 2009-es Star Trek filmet, amit szerintem azóta többször néztem meg, mint bármi más filmet az elmúlt tíz évben, mégse tudom, kik játszanak benne.

Ez az egész onnan jött, hogy szóba került plörkön a magolás. Az pedig nekem nem megy. Anno amikor Japánba jöttem sok gondom is volt vele, mert az első évben nagyon sokat kellett, és meg is szenvedtem vele. Azt főleg nem tudom, hogy hogy tudtam én mondjuk töriből és irodalomból leérettségizni. Főleg az utóbbiból, mert azért akármennyire is jó fej volt a tanár, meg szerintem igyekezett is úgy-ahogy, azért csak kimaradtak hatalmas alapművek nekünk, és utólag azért ezeket elég nehéz bepótolni. Amikor megérkeztem most a télen Pestre, szóba került a terek és utcák teljesen értelmetlen átnevezése, és én gondolkozás nélkül rákérdeztem, hogy “egyáltalán ki az a Széll Kálmán?” – és nem vicc volt, tényleg nem tudtam. Egyszerűen annyira nem kötődnek az ilyen dolgok hozzám, annyira nem érdekel, hogy ki volt kicsoda mikor, hogy az igazán legnagyobb neveken kívül nagyjából senkire nem emlékszem. Nem érdekel, nem befolyásolja sehogy az életemet, Sherlock Holmes módra megszabadulok hát tőle az emlékezetemből. Az íróknál kicsit más a helyzet, mert azért egy könyvet csak a kezembe tudok venni, el tudom határozni, hogy mielőtt meghalok, elolvasom, de attól, hogy a Vörös és Fekete címe felkeltette az érdeklődésemet, még nem fog érdekelni, hogy Stendhal mikor született és hogy élt. Az évszámok amúgy is teljesen reménytelenek, örülök, hogy a saját születésnapomat nem felejtem el. (Meg persze néhány más, igazán jelentős dátumot, de ezekből nincs sok.)

Ezért nem is merek felvenni az egyetemen történelem vagy jog témájú tárgyakat, mert tudom, hogy iszonyatos kínszenvedés lenne japánul bemagolni olyan dolgokat, amik nem is érdekelnek, csak a kredit kell. De tudom, hogy muszáj leszek. Sajnos.