Még valamikor rég feledésbe merült gyerekkoromban esett meg, hogy jóatyám megunta, hogy a sport nekem azt jelenti, hogy Lara Croft ugrál helyettem a tévéképernyőn, és beprotezsált a helyi kölyökfocicsapatba.

Persze utáltam, mint valamit amit nagyon lehet utálni, jó se voltam benne, de azért a remek teljesítményem örömére rámragadt a sportember becenév.

Ez most csak azért jutott eszembe, mert tegnap elmentünk focizni, és két órán keresztül rúgtuk a (mű)bőrt, aminek így két hónap sporthiány (és két év focikihagyás) után az lett az eredménye, hogy este lábra is alig bírtam állni, a jobb lábam bokától farpofáig egy merő sajgás volt és diagnosztizáltam magam lábujjtöréstől kezdve köldöksérvig mindennel.

De azért ma a reggeli klubos (más)félóra után lementem a kondiba, és bár szánalmas formában voltam, azért lezavartam ott egy órát. Utána még futni is volt lelki erőm kimenni, bár testi már alig, úgyhogy a szokásos négyezer-plusz helyett csak ezret futottam.

Most persze már még rosszabb lett a mindenféle izomláz, úgyhogy úgy bicegek, mintha legalábbis nyilat kaptam volna a térdembe. (Bár engem ez a kalandozástól nem tart vissza, holnap Opeth koncert Oszakában.)