Itt Hikonében úgy néz ki a tavasz, hogy egy nap vagy huszon-fokok vannak, napsütés és madárdal, vagy egész nap csöpörög az eső és tombol a szél. Én azt mondanám, hogy így tavasszal mifelénk mindennapos olyan szél, amire nyáron a tájfunok idején már vészriasztást szoktak kiadni.

Ma épp ilyen nap van amúgy, de a cukorigényem győzött, és elcaplattam egy közeli boltba Pocky-ért. Út közben az tűnt csak fel, hogy hiába van rajtam a jól záró fejhallgatóm és szól benne a muzsik, attól még folyamatosan hallom, ahogy zúg a fejem fölött a szél. Nem a fejhallgató nyílásain fújt be: egyszerűen csak olyan erővel tombolt odafent, hogy áthallatszott.

Tombolt az lent is, csak az útvonalam és a tó között van (legalábbis akkor még volt) egy jó nagy épülettömb, ami legalább az emberközeli magasságokban tompítja a szelet. Bár még így is egy kanyarban rendesen bele kellett feküdnöm a szélbe, hogy ne lökjön hanyatt – ilyen élményem utoljára kisgyerekkoromban volt, amikor egyszer a biciklimmel állított meg a szél.

Még szerencse, hogy van a bőrdzsekim, különben nem tudom, mi lenne velem. Milyen jó is tóparton lakni…