Itt a valefoz.tumblr.com első adása! (Nem.) (Remélem mindenki emlékszik rá, hogy én még azelőtt töltöttem fel flickrre kajaképeket, hogy trendi lett volna.) Aki még nem tudná, annak mondom, hogy a palóc után következő nagy kedvencem az okinawai konyha. Oda meg vissza vagyok a gójáért (direkt pontos jé, ez a kínai keserű “dinnye” japán neve) és a puhára főzött sertésért (rafute), amiknek ugyan valószínűleg kínai az eredetük, ettől függetlenül nagyon jók (és kutya sincs bennük).

Egy ideje már meg akartam csinálni magamnak a fenti kettőből legalább az egyiket, és tekintve, hogy a sertés nem épp olcsó, és ráadásul pofátlanul sokáig tart elkészíteni (néhány recept ilyen tizen-sok órás lassú tűzön főzésről beszél), így elsőnek a gójával játszottam el. Általában (többek között) sertéshússal van összefőzve, de én inkább salátának szántam, úgyhogy “szegényember csamplúja” lett hús nélkül.

Goya champloo, pirítós és sör

Amilyen nehéz kajának ígérkezett még így is, a szokásos kettő helyett csak egy pirítós-szendvicset csináltam mellé (a kenti sör csak ráadás).

A gója csamplúhoz (hú de hülyén néz ki bármi is magyar átírással) kell értelemszerűen gója (a képen látható mennyiséghez egy fél), hagyma (szintén egy fél), két (kis) tojás, sült tofu (厚揚げ), halszirom (かつお節), olaj és mentsuyu (fogalmam sincs hogy miből van, valami japán szósz). A recept szerint olaj nélkül megpirítottam a(z eleve sült) tofut (ha kell, hát kell), aztán a hagymát és a góját, majd ment az olaj és a szósz, aztán a tojások és legvégül a halszirom. (A pirítósban margarin, sonka, sajt, uborka és kecsöp van. A sörről meg már írtam.)

Ebben az a legviccesebb, hogy egy gója 130 jen, három hagyma 100, 4 deci mentsuyu 200, egy liter olaj szintén, egy szelet sült tofu 100, a szárított hal meg 250 egy akkora zacskóért, ami nekem egy évig ki fog tartani, és ehhez a két étkezésre bőven elég adaghoz elhasználtam kb semennyit ebből, egy kajálásra nem hinném, hogy lenne 50 jen a költség. Egy okinawai kocsmában azért elkérnek érte 6-700 jent.