Ma hazafelé az egyik vasútállomásnál láttam egy amerikai-stílusú fánkost, és engedtem a csábításnak. Az áraik persze nem a földön járnak (valamiért úgy sejtem, hogy amennyiért itt egy fánkot kapok, annyiért Amerikában tizenegyet kapnék), úgyhogy “csak” kettőt vettem.

Az egyik egy csokicsoda, kívül-belül-rászórva-rágondolva minden csoki. A másik egy elvileg-kiotói-módi zöldteás (szakértőknek: matcha) szépség volt. (Igen, múlt idő.)

Amikor nekikestem vacsora után, elkövettem azt a hibát, hogy a csokisat faltam fel először, pedig lehetett volna több eszem is. Nem vagyok ugyanis egy nagy rajongója a macskának matchának, és ezt is csak inkább kísérletképp vettem meg, hogy “hátha”.

Hát nem. A mázon kívül nem volt rajta semmi zöldteás, és csak utólag jöttem rá, hogy ahhoz igazából nem is illene az a fajta édesség, amit elvártam tőle. A matcha lényege (nekem) az lenne, hogy száraz, jellegzetes, “felnőttes” íze van, ami néhány dologhoz (meg bizonyos helyzetekben magában is) jó – a cukormáz nem ilyen dolog. Ráadásul miután megettem, olyan érzés lett tőle a torkomban, mintha savat köhögtem volna, ami csak tetézte a kellemetlen élményt.

Ellenben a csokis szépség, aminek ha jól emlékszem a “koromfekete” valami költői megfogalmazása volt a neve, bár nem volt a hagyományos amerikaias fánk az se, legalább jó volt. Édes, pont, ahogy elvártam, és persze csokicsokicsoki. Ha nem kerülne annyiba, amennyibe, rá tudnék szokni. Ha.