Eljött újra az évnek az a nagyszerű és sokat várt időszaka, amikor visszatérek szülőföldemre és eltöltök valamennyi időt a családom körében.

Idén egy kellemes péntek esti indítással kezdtem. Fél tizenegykor szállt fel a repülőm, úgyhogy a munkahelyemről indultam hat körül. A reptérnél sikerült rossz helyen leszállni a vonatról, ráadásul még a koreai légitársaság kártyáján gyűjtött (egy útnyi) mérföldjeimet se tudtam átrakni a kártyámra, amit használok is.

Egyébként is meglepett, hogy Naritán este fél kilenckor már a (valószínűleg éjjel-nappali) mindenes boltokon kívül semmi nem volt nyitva (még a büfék se). Mondanom se kell, alig vártam már, hogy mikor hozzák már a kaját a repülőn.

Az utat fordítással terveztem tölteni, amiből az lett, hogy két óra alatt lemerült a laptopom, mivel valamiért nem működött az ülés alatti konnektor (pedig a telefon-töltő USB-csatlakozó az működött). A maradék tíz órát Isztambulig meg végigaludtam.

Ott aztán a reptéren volt nyolc órám, és szerencsére találtam áramforrást is, úgyhogy unatkozás helyett el tudtam tölteni fordítással és szudokuzással.