Eleve izgalmasan hangzott, hogy én majd az isztambuli repülőtéren szilveszterezek – merthogy ez lett volna a terv.

Gyanakodnom kellett volna, hogy gondok lesznek, amikor a kék metrón sikerült pont egy olyan kocsit kifognom, amit két talajrészeg punk a tanyájának kiáltott ki, és mint olyat, becsülettel össze is hánytak (a metrót, nem engem). Ilyen izgalmakkal együtt is sikerült tarjáni indulásom után három órával a reptérre érni – ami mai viszonyok szerint tömegközlekedéssel azt hiszem, jónak számít (sajnos).

A reptéri pultoknál egyetlen sor volt csak, pont az enyém. Örültem is, hogy legalább arra nem kell majd várnom – aztán feltűnt a járatom mellett virító TÖRÖLVE jelzés. Hirtelen deja vu érzésem kezdett lenni, bár Tokióban már ki se volt írva a járat. Ugyanakkor a sor léte azt mutatta számomra, hogy valami azért csak történik, úgyhogy optimistán kiálltam soromat, és sikerrel be is csekkoltam. A hölgy közölte, hogy Isztambulban hóvihar van, és még az előző járat sem indult el onnan, nemhogy a hat órával későbbi, ami majd velem repült volna vissza.

De ki volt írva egy este 9-es becsült indulás, és (azt állították) mindenki felfért arra az egy gépre is. Ebből persze nem lett semmi. Először bejelentették, hogy a gép legkorábban fél 12-kor fog felszállni velünk, majd éjfél után nem sokkal kegyetlenül törölték. Mint kiderült, a pilótának lejárt a műszakja, és még ha akarna se repülhetne vissza ilyen-olyan szabályok miatt.

Persze itt már egyértelmű, hogy ezt mondjuk a légitársaság (Turkish) 1000%, hogy tudta, vagyis már amikor én este 6-kor megérkeztem a reptérre, már lehetett sejteni, hogy nem lesz semilyen cserejárat, és várhatunk másnapig. Én is fel voltam háborodva hat és fél óra várakozás után, hát még azok, akik már több, mint 14 órája ültek akkor ott…

Maradjunk annyiban, hogy a reptér személyzete borzalmasan kommunikált. Amikor odaértem, és megtudakoltam, hogy akkor most mi is van, azonnal le lettem ugatva, hogy attól mert két percenként megkérdezi ezt valaki, még nem fognak többet tudni, és mihelyt megtudnak valamit, bemondják. Kivéve, hogy hat órás várakozásom alatt egyetlen ilyen bemondás sem történt, pedig bőven lett volna mit.

Amikor pedig az éjfél utáni járattörlés hírén (érthetően) felháborodott utasok információkat követeltek, az eleve dühös törökre rászólt, hogy fogja be a pofáját és menjen onnan (sic). Utaskiszolgálás magyar módra, ugye.

Inkompetens hozzáállásukkal persze csak az elvárt hatást érték el (vagyis az utasok egyre jobban begurultak), mire kihívták ránk a reptéri rendőrséget. Továbbra is nulla útmutatás és információ mellett küldtek el minket a Turkish Airlines irodájába, amiről a többség azt se tudta, hogy hol van. Én is csak azért, mert pont ki volt írva, ahol leszálltam a buszról, és emlékeztem rá.

Ott már több, mint egy tucat közeg vigyázó tekintetétől kísérve vártuk, hogy az irodában szenvedő két szerencsétlen minden utast átrakjon valami más gépre. Persze voltak, akik ezt nem várták meg, és hazamentek. (Én meg azt vártam, hogy mikor ront ránk a TEK.) Azt már gondolom mondanom se kell, hogy a reptéri ingyenes wifi vagy működött, vagy nem (és inkább nem).

Én diszkrét három óra várakozás után már sorra is kerültem. A pötyögő hölgy ugyanis megkérdezte (csak) magyarul, hogy ki utazik nem Isztambulba, és kihasználva, hogy szinte mindenki más külföldi volt, pofátlanul a sor elejére törtem. Visszafelé így szolid húsz óra késéssel fogok Tokióba érkezni, ezúttal Münchenen át, Lufthansával. (Idén jól teljesít a Turkish, mondhatom.) Ott még nem jártam.