Egy pár hete megpróbáltam már egyszer megmászni a Yatsugatake legmagasabb csúcsát, ám akkor a hágóvas hiánya és az átfagyott bakancs kifogott rajtam. De én nehezen viselem a vereséget, úgyhogy pár nappal később vettem egy eggyel nehezebb (és melegebb és keményebb) bakancsot, amire már hágóvasat is lehet kapcsolni. (Ő aztán az Akagin került tesztelésre.)

Tervezgettem, hogy hogy-s-mikor kéne menni. A Yatsugatake kétezer fölött még áprilisban is havas, ezért annyira nem gondoltam sietni. Aztán szembejött egy blogbejegyzés, ahol a szerző már olvadó hóról írt (bár nem az Akadake). Jól is jött egy kis sürgetés. Béreltem egy autót és szombaton oda-vissza megfutottam végül egy nap alatt.

Annyira még csak korán se kellett kelnem. Úgy számoltam, hogy nyolc óra kell majd a mászásra oda-vissza, úgyhogy reggel nyolc előtt oda akartam érni. Az öt körüli indulás meg annyira azért nem vészes. Végül fél nyolckor már az ösvényen voltam.

Bár a fákon (már) alig volt hó, az volt a benyomásom, hogy a talajon viszont jóval több van, mint legutóbb. Már kétezer alatt is be volt havazva a patakok medre és a fák alja. Igaz, jó része mintha már kétszer olvadt és fagyott volna, nagyon kemény volt. Cserébe legalább nem csúszik (annyira).

Nem tudom, hogy ezért-e, de jóval tovább tartott felérni a Gyoja menedékházig, mint terveztem. Az “á meglesz két óra alatt”-ból lett “hoppá két és fél óra”. Ott aztán felcsatoltam a hágóvasat, elő a jégcsákánnyal és irány a meredek. A menedékháztól a Jizo-gerincen mentem fel, ami relatíve rövid távon emelkedik hirtelen 350m-t. (És még ez a könnyebbik út.) Itt egy kicsit megjártam, hogy a hágóvasat először használtam: többször is rosszul emeltem a lábam, és ennek a héjnadrágom látta kárát. Na de mindent meg kell valamikor tapasztalni!

Az útvonal gonosz is, mert egy olyan emelkedő után már azt várná az ember, hogy akkor máris itt a csúcs, de persze nem. A gerinc teteje még “csak” 2510m, vagyis a csúcsig van hátra még 300+. Ráadásul innentől végig szélárnyék nélkül – és mint a mellékelt képek mutatják, nem volt épp barátságos az idő. Legalább nem havazott, csak a hegyről kapta fel a havat a szél. Cserébe olyan jó “meleg” volt, hogy megfagytak a szempilláim (aztán azért feltettem a síszemüveget).

A csúcson voltam éppen, amikor a másik irányból érkezett egy srác, nagy felháborodottan. Ő is az időjósokra haragudott, merthogy az előrejelzés szerint már délelőtt ki kellett volna tisztulnia az időnek. És mellesleg snowboarddal a hátán érkezett, hogy ő akkor lecsúszik. Láttam is, hogy tényleg nekiindult, bár olyan lassan haladt, hogy a leérkezését már nem vártam meg.

Ahogy elindultam lefelé aztán valóban elkezdett kiderülni, és egy óra múlva már tűző napsütésben gyalogoltam (bár meleg változatlanul nem volt). Végül a tervezett nyolc órába nem fértem bele, de a korai indulásnak köszönhetően még így is volt időm egy jó (est)ebédre indulás előtt.

Hazafelé a Chuo autópálya természetesen be volt dugulva (baleset miatt jó sok kilométeren át), de a navigáció leküldött a régi Koshu főútra, ahol aztán falvakon át, de legalább mehettem. Tokióba beérve volt inkább probléma a dugó, de a városban már térkép nélkül is elnavigálok.

Hosszú nap volt, de jól sikerült.