Még szeptember legelején voltam Kínában, de most esett csak úgy, hogy írjak is róla. A beszámolóm rövid lesz és összefoglaló jellegű, a képek mind ott vannak Facebookon.

Tehát az egész azzal kezdődött, hogy indulás előtti nap el kellett volna mennem a vízumomért – viszont előző este értem haza Okinawáról és karaokézni is voltunk, úgyhogy nem igazán sikerült időben fölkelnem. Így igazán izgalmas lett a másnap, mert nem csak annyi volt, hogy irány a kikötő (Oszaka), hanem előtte irány a kínai követség és úgy odaérni időben. Azért a kikötőben is voltak izgalmak, mert rosszul írták (természetesen) a nevemet a jegyre, úgyhogy nem akaródzott nekik annyira odaadni.

A hajóút odafelé teljesen eseménytelen volt. A kínaiak a hajón hangosak és undorítóak (két percenként lehetett hallani, hogy valaki egy tüdőrevaló turhát szív torokra és köp ki “valahova”), nem mellesleg pedig a hajó személyzete alig tudott kínain kívül bármilyen nyelven (tekintve hogy a hajón sok volt a japán és akadt nem kevés külföldi is, ez furcsa). Ettől függetlenül jól telt, olvastam (Little Brothert, Study in Emeraldot, Smoke and Mirrorst), csomóztam (pénztárcabiztosító zsinórt zsebesek ellen) és rengeteg zenét hallgattam.

Shanghaiba érve első dolgom volt, hogy elindultam az orrom után. Nem akaródzott ki tudja milyen áron taxival menni a hotelbe, úgyhogy néztem a buszokat is, de persze nulla kínai tudással és még kevesebb helyismerettel ez nem ment olyan könnyen. Úgyhogy végül csak taxival mentem, és örülök is, hogy így tettem, mert út közben egyrészt eleredt az eső, másrészt pedig a gyorsforgalmi úton a reklámok közül kiszúrtam, hogy pont akkor van a snooker Shanghai World Masters is – márpedig amennyi snookert és otthon néztem tévén édesanyámmal, ilyet nem lehet kihagyni.

Miután lepakoltam a hotelben, azonnal mentem is a sportcsarnokhoz venni jegyet. És itt kezdődtek a bajok. Ugyan a jegypénztárat egy angolul tudó, segítőkész lánykának hála megtaláltam, és sikerült elmagyaráznom is, hogy mit akarok (egy szintén segítőkész, angolul tudó srácnak hála), de fizetni már nem tudtam. Nem működött a kártyám… Azért készpénzzel megvettem egy jegyet (Maguire vs Trump), és mentem tovább, ezúttal már a világkiállításra.

Körülnéztem, fotóztam sokat, drága is volt, a belépésnél elszedték az általános óta hűségesen szolgált svájcibicskámat, úgyhogy morc voltam. De az egész hely nagyon hangulatos volt. Abban a hitben, hogy van pénzem, még szuvenírt is vettem a vietnami pavilonban…

De nem volt. Másnap se tudtam semmit kifizetni a kártyámmal, pénzt se tudtam fölvenni vele, egyáltalán, nem tudtam, hogy mi baja lehet. Úgyhogy elmentem városnézni, még azért úgy-ahogy bizakodva, hátha egy nap limit van rajta, vagy ki tudja… Este megint mentem a világkiállításra, láttam a magyar pavilont is, és jelentem, hogy nagyon jó volt. A kedves hölgy még hívott is, hogy másnap menjek vissza, és a VIP-szobában elborozgatunk, de erre már nem került sor sajnos…

Mert aztán már beütött a krach – egy fillér nélkül Shanghaiban, mentem és koldultam. Sikerült is egy jó fej nyugati manusztól (irodakukac?) kapni egy vacsorára valót, meg még volt annyi pénzem, hogy instant rament vehessek a következő két estére.

Következő nap újra koldultam a fő bevásárlóutcán, ahol aztán két fiatal nyugati megmentett – ők mondták, hogy létezik WesternUnion. Riasztottam is az otthoniakat, hogy SOS… De persze miért is ment volna minden egyszerűen.

A postafiókban, ahol fölvettem volna, abszolút nem értettek hozzá, és vagy két és fél órát álltam ott egyhuzamban. Előtte persze még egyet, mert az eredeti összeget kérték rajtam számon, nem azt, amit meg kellett volna kapnom… Aztán még a hotelben is szerencsétlenkedtek, hogy nem is fizettem még ki, pedig amikor megérkeztem, lehúzták a kártyámat, és bizonylatot is kaptam róla, pánikoltam is, hogy honnan szerezzek ezer jüant ha most újra ki kell fizetnem, de csodák csodájára a kártyám vitte. A lényeg, hogy lekéstem a repülőmet Pekingbe. Mentem vonatot nézni, de az se lett volna olcsóbb, sőt. Úgyhogy megkockáztattam, hogy kártyával foglalok egy last minute jegyet, ha már a hotelben olyan csodálatosan produkált, hátha működik – és működött.

(Mellesleg a hotelben, ami elvileg a világkiállítás egyik hivatalos szállója volt, a személyzet nem tudott egy szót se angolul, és folyamatosan hülyének néztek.)

Ahogy azóta kitapasztaltam, a kártyámmal nem lehet olyan helyen fizetni, ahol kérnek PIN-kódot. Pontosabban lehet, de a kódot üresen kell hagyni. ATM-ekkel pedig eleve nem működik, készpénzt nem lehet vele fölvenni. Erről mondjuk szólhattak volna előre…

Így felszálltam a repülőre, és irány Peking…