Megreggeliztem én rendesen délben, mielőtt elmentem vizsgázni, csak aztán délután öt után értem haza, és addigra azért elég csúnyán megéheztem. Erre az szokott lenni a megoldásom, hogy amíg megfő a vacsorámhoz a rizs, addig ötórai tea címszó alatt betolok két lekváros szendvicset, amivel ki is bírom még három-négy órát.

Csak aztán ma ebből a három-négyből lett alig kettő, majd a hatalmas adag darálthúsos-szószos rizs után is alig két órával újra farkas éhes voltam, mire megettem a vészhelyzeti második vacsorámat (általában nem második vacsorázok), és jól is voltam… úgy újabb két órán át.

Akkor aztán beütött a krach, mert elkezdtem érezni, hogy sok lett ez, és tíz perc lefolyása alatt kétszer ittam ki az asztalom mellé készített literes vizes üveget. Persze nem sokat segített, úgyhogy most zuhanyozás után inni akartam egy pohár citromlevet (az mindig segít), csak úgy tűnik, hogy a citromlé se örült neki, hogy ősz óta hozzá se nyúltam, így halk pukkanással nyílt.

Gyanakodva a fény felé tartottam, csak hogy feltűnjön benne valami, amit jobb szerettem volna nem látni a citromlevemben, mert még animében is megrázó volt. Így maradt a víz sajnos, pedig már reméltem.