Az előző bejegyzés ellenére is még ez egy olyan unalmas napló-típusú poszt lesz, egy valamilyen napomról – ezt már nem az én reszortom megítélni. Reggel egy kicsit korábban kellett kelnem (cirka két-három órával, ugyan, mit az nekem), ugyanis nyolckor kezdett az első rutin órám. Volt még “sok” más is, de ezzel kezdem.

Huh. Azt azért érdemes itt és most leszögeznem, hogy én nem az vagyok, aki már négy évesen is a pedálokat nyomogatta meg a kormányt forgatta – most volt először szerencsém egy ilyen járgány (egy Toyota Yarison tanulok) irányításához. Nem vártam sokat, és még így is sokkal többet kaptam (hoppá, ez értelmetlen lett): úgy gondoltam, hogy majd elmondja a lényeget, meg az ilyeneket, hogy hol az izzókészlet aztán viszlát. Ehhez képest, kimegyünk a gyakorlópályára, üljek a vezetőülésbe aztán nyomjadneki (jó, mondjuk nem éppen így, egy kicsit “gyengébbek kedvéért” stílusban – de én gyenge is voltam – vagyok?), és másfél órán keresztül indulás, megállás, kettes, hármas, fel, vissza, indulás csúsztatott kuplunggal (meg szlalom ugyanezzel)… csak néztem hogy én ilyeneket tudok (nem tudtam azért annyira, bár fél óránként egy lerohadás – döntse el mindenki magának). Aztán azért a végén sorra kerültek azok is, amikre számítottam, következő óra holnap tizenegykor, izgalmas lesz. Ha egyszer belejövök, ez komolyan addiktívvá fog válni, már most érzem…

Amikor hazaértem még befejeztem a programozási feladatot (az SMS-est) az idei (legfrissebb) emelt info érettségiből – a tavalyi kémiáshoz képest röhejesen egyszerű volt, még nekem is, csak néhol kellett megnéznem egy-két ismeretlen függvény nevét. Miután ezzel megvoltam, maradtam a gépnél: WarCraftoztunk u.öcsémmel LAN-on, aztán melóztam (erről esett szó az előző bejegyzésben), olvastam a káoszos könyvet, amit holnap viszek vissza, és még mindig nem fejeztem be (tehát holnap kora délután azt fogom olvasni), olvastam a Vonnegut kötetet amit szintén holnap kéne visszavinnem, de azt meg fogom hosszabbítani meg … hát, nagyjából ennyi. És vége a napnak.

Na ez a rémisztő. Szinte semmit nem csináltam, és már vége. Ilyenekre nem lehet mondani, hogy mennyi minden belefért – inkább azon sajnálkozok, mennyi minden nem fért bele. Még szavakat is kéne tanulnom, japánozni meg németezni is kéne, olvasni is kéne (sokkal, de sokkal többet), dolgozni is kéne, sportolni is kéne… Azt hiszem, ebből rövid távon heti távlatú napirend (mit napirend, órarend) felállítása lesz, mert ez így tarthatatlan…

A Stratovarius nevű zenekar Run away című száma pedig csoda.