Mondanám, hogy rég nem jártam már a díszes belvárosi részen a Yamanote kör túloldalán, de még csak igaz se lenne. Pont múlt héten voltam Akihabarában egy barátommal, és bár az teljesen más világ, mint a Ginza-környék, ugyanúgy a kör túloldala (és csak egy köpésre vannak egymástól).

Szombaton sétáltam arra egy-két órát, csak úgy céltalanul, össze-vissza. A Hibiya parkban elüldögéltem az árnyékban egy darabig, bár még úgy is elég nagy volt a forróság, hogy a nap nem tűzött közvetlenül a fejemre. Ott tűnt fel, hogy eljött az évnek az az időszaka, amikor minden zöld területen meg lehet szinte süketülni a kabócák zajától. Ennek jó oldala, hogy így már csak egy hónap maradt a legvadabb hőségből, ami egy magamfajta nyárgyűlölőnek csak jó hír.

Aztán bejártam a Ginzát is, ahol ismét tudatosult bennem, hogy bár a hely fő imázsa a luxus-luxus-luxus, azért két utcával arrébb már nagyon jól megférnek a különböző kaliberű kocsmák is. Ahogy a főutca divatmárkái mögött ott ülnek a leárazott Made In China cipőboltok is, úgy az előkelő bor-sajt-vadas éttermek mögött is ott figyelnek a füstös 120-jen-egy-sör kocsmák is. Venni persze nem vettem semm—

De igen, vettem. A vasútállomás felé ugyanis valamiért (nem kell találgani, a légkondi csalogató hűvössége hatalmas vonzerővel bír a közel negyven fokos betondzsungel-nyárban) betértem egy könyvesboltba, ahol aztán persze eszembe jutott, hogy már egy ideje vágytam egy izgalmasabb szakácskönyvre, hogy legyen választék a Pierrot-féle ázsiai konyha és a saját szerzemény kínai-japán receptek mellé, és egy sörös könyv is elférne a polcomon, főleg amennyit írok a témában mostanában. Végül aztán találtam mindkét fajtából egész jókat meglepően jó áron. Jól fognak jönni.