Tegnap este (többek között) voltam a Frei Caféban Beliczai Balázs és Kovács András Péter Dumaszínház előadásán (ennyi nagybetűs szó sem sokszor fordul elő egy mondatban), és jelentem alássan, megvolt a maga haszna. Egyrészt abban a szűk két órában jót mulattunk – bár néhányszor úgy éreztem, a poén minősége nem érdemli a kapott tapsot, vagy éppen fordítva (nem a taps nem érdemli a poént, hanem csak egy – szerintem – nagyszerű poént nem dícsért agyon a közönség). Nagyjából abban a pillanatban, hogy kijöttem, éreztem már, milyen jelentős stílusalakító erő is ez… Legalábbis azóta észreveszem magamon, hogy az ő irányukba változik a beszédmódom, ahogy mesélek, ahogy írok. Amíg ott voltam, észrevettem, hogy néhány poén nagyon kiszámítható, és mégis a légkör miatt változatlanul szórakoztató – néha meg az volt az érzésem, hogy egy közbevetett fél mondattal sokkal többet is ki lehetett volna belőle hozni. Akkor nem tudom, hogy maradtam volna meg a széken, mert így is majd’ lefordultam róla. Eredetileg azért mentem el erre az előadásra (szigorúan nem olyan értelemben, ahogy annak nem szabadna felmerülnie), hogy tapasztalatból kritizálhassam a Dumaszínházat – annyira ugyanis nem voltam oda érte. És ez a tapasztalat bőven megérte. Jó szórakozás, és valóban úgy érzem, hogy most már tudok róla normális véleményt alkotni. Ez is az akart lenni.