Ma délután az egyes busszal jöttem vissza Pestre – eredetileg úgy terveztem, hogy csak az egy-negyvenessel, de aztán a drágaságom mondta, hogy ő márpedig az egyessel jön. Én meg vele (ezt már én mondtam). És kifejezetten jól is jártam vele (most épp a busszal), és nem csak azért, mert így együtt jöhettünk, hanem azért is, mert mihelyt megszabadultam a csomagoktól indultam is vissza a Hősök terére (kivételesen nem “tüntettek”), egész pontosan a Szépművészeti Múzeumba, hogy megnézzem a Lélek és test című fotókiállítást. Tetszett. Nem akarok róla sokat írni most, mert a hosszabb cikkel terveim vannak, úgyhogy azt még itt nem publikálom (még nem is írtam meg), inkább csak a szokásos pár szóban összefoglalom: tetszett, és ha lesz hasonló, azt is meg fogom nézni. Volt jónéhány nagyon jó kép és néhány olyan, ami egyenesen fejbevágó élmény volt (szerencsére nem szó szerint). Ha nem ma lett volna az utolsó napja ennek a kiállításnak (ideiglenes volt, sajnos), akkor mondanám, hogy mindenki nézze meg, aki csak teheti, így viszont… inkább hagyom a témát. Annyit még, hogy nagyon érdekes alkalmanként megállni a tömeg közepén és körülnézni, felfogni, hogy a tömeg tulajdonképpen emberekből áll.

Odafelé ahogy leszálltam az Oktogonon a villamosról feltűnt, hogy valami banzáj van végig az Andrássy-n, de mivel akkor siettem, inkább a földalattival mentem a Múzeumig. Viszont visszafelé volt már időm bőségesen, úgyhogy (hiába voltam-vagyok kellemesen fáradt és mellesleg éhes) kényelmesen végigsétáltam azt a három megállónyi utat. Mint kiderült, autómentes napot tartottak ott, és bár én már csak a végére értem oda, még a kezembe nyomtak egy-két szórólapot, láttam néhány érdekes standot és volt részem két kifejezetten jó élményben. El nem tudtam képzelni azelőtt, hogy ilyen jó érzés lehet, hogy miután pár száz métert sétálok aszfalton, hirtelen gyepszőnyegre léphetek. Pedig az. Nagyon. Azonnal éreztem, ahogy elkezd pihenni a lábam, hogy könnyebben és kényelmesebben lépek. Mondanám, hogy rendszeresítsük az ilyen gyepesítéseket, de tudom hogy semmi jövője nem lenne, egy-két nap alatt úgyis porrá taposná a tömeg (lásd a Hajógyári szigetet a Sziget feszt előtt és után). Ez így azért nagyon jól esett.

Aztán (pont miközben a füvön sétáltam) közeledtem egy sátorhoz, ahonnan egy ismert Metallica szám szólt (sajnos már elfelejtettem, melyik volt). A sátor előtt egy kicsit lassabban haladtam el és körülnéztem, így tűnt fel egy hapek, aki ikerbabakocsiban két csöppséget tolt. A két kicsi valamit bőszen majszolt, viszont amikor az apjuk (gondolom ő volt) megállt a sátor előtt – hogy a zenét hallgatta-e vagy csak feltűnésmentesen akarta megvakarni az alfelét, nem tudom – olyan bőszen kezdett el mindkettő egyszerre headbangelni, hogy csak néztem. Azóta se igen akar lefagyni a mosoly az arcomról, pedig ez a jó meleg klíma nagyon próbálkozott.