Nyelvészkedős bejegyzésünk következik. Ameddig csak vissza tudok emlékezni ilyen dolgokra, tudom hogy mindig figyeltem arra, hogy lehetőleg ne legyenek szóismétlések se a fogalmazásaimban, se a beszédemben. Mostanában például azt tudom nagyon nehezen megállni, hogy ne legyen minden második mondatomban benne a “kvázi” szó. Néha – két-három naponta egyszer – engedélyezem magamnak, de még ez is furcsán mutat számomra, mert úgy gondolnám, hogy ez a szó sokkal ritkábban fordul elő hétköznapi beszédben. (TTK-IK-n a “triviális” szó nem számít, azt nem szabad számolni.) Mert azért a való élet nem egy anime sorozat (mint pl a Suzumiya), hogy valaki minden mondatát azzal zárja, hogy “nyoron!” (ニョロン！)…
Ezért vicces mondjuk, amikor kedd reggel számítástechnika alapjai (számalap) előadáson a tanárúr minden második (néhány kritikus alkalommal, mint a múlt heti volt, minden egyes) mondatát egy “oké?” kérdéssel zár. Piszok frusztráló tud ám lenni másfél óra után – és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyszerűen nem lehet igaz, hogy egy felnőtt ember ezt nem veszi észre.
Egy csoporttársam meg (akiről tudom, hogy olvassa ezt, de csakazértse fog kommentálni) szereti a “tehát igen” frázissal megerősíteni a kijelentéseit, vagy csak valami semmitmondó szóviccre ezzel rányomni a “pocsék” bélyeget – tény, hogy kíméletesebb, mint az igyekvő képébe mondani, hogy “ez most gáz volt, öregem”. Az viszont érdekes, hogy amikor megvitattam vele ezt a témát, akkor meglepve vette észre magán, hogy tényleg igaz. Azaz csak én figyelek így magamra?
Na de a lényeg, ami miatt a telefonomban egy “heló” szócskának kellett emlékeztetnie ennek a bejegyzésnek a megírására: a koliban – vagy úgy egyáltalán az egyetemen – köszönések. Mindenki, mindig, minden egyes alkalommal: “heló! heló!”, és ez bizony fárasztó, sőt egy idő után már majdnem olyan frusztráló tud lenni, mint Istenes tanárúr okéi. Első pár alkalommal – és azóta is nagyjából minden ötödik esetben én is helózok, de különben próbálok valami változatosságot belecsempészni: “szia”, “hali”, “hejhó”, “csao” és rokonaik rendelkezésre állnak.
De nem, nem lehet, hogy csak én figyelek ilyesmire. Egy Eötvös-collegista (de sznobok is arra a “c”-re!) ismerősöm mondogatja mindig, hogy “triviális”-elvonókúrán van, mert egy ideig szinte minden második szava az volt – mondjuk informatikus, és tényleg elég vicces, amikor egy abszolút idegen egyértelmű tétel bizonyításának két irányából az egyiket az előadó triviálisnak kiáltja ki és egy az egyben kihagyja…
(Úgy döntöttem végül, hogy ezt irodalminak is bekategorizálom, már csak a téma miatt…)
