Igazán nem akarok itt nyavalyogni, de úgy érzem, hogy mostanában egy kicsit mintha megnőtt volna rajtunk a terhelés. Otthon általánosban is, gimis koromban is azért szekált folyton atyám, mert egyszerűen nem voltam hajlandó tanulni – nem volt rá szükség, le lehetett tudni fél órában. De ami most itt folyik… Azt hiszem, ha most látna, örülne. Legalábbis rendszeressé válik, hogy a napirendem nagyjából így épül föl: ébredés, órák, ebéd, órák, egy óra pihenés, netezve, ilyesmik, utána tanulás este tíz-tizenegyig, házik, előadások, meg úgy egyáltalán, jövő hét péntek már matek és politika-közgáz vizsga, úgyhogy annyira nem egyszerű.

Továbbra is legfeljebb egy kávét iszok egy nap, és azt is legfeljebb csak délben, hogy az ebéd utáni álmosságot kiüsse belőlem. Szabad idő nagyjából mínusz nulla, csak azt tudom szabaddá tenni, ami úgy-ahogy “kötelező”: pingpongedzés, gitáróra. Most pénteken azért akarok lazítani, és szerencsére változott az órarend is, úgyhogy már nem kell a hét utolsó munkanapján este hatig az iskolapadot koptatni (így csak fél ötig).

Ráadásként alig több, mint egy hét van már hátra a tizenéveimből, elég elkeserítő. Kíváncsi vagyok, elértem-e különösebben bármit is, ami eredménynek tekinthető… De legalább ma kaptam csomagot otthonról (nem épp pehelysúlyú, úgyhogy bele se merek gondolni, mennyit követelt ezért a posta), de nem bontottam még ki, mert szülinapra van szánva. Addig (szülinapig) próbálok minél tartalmasabban élni a teher ellenére is. Gáz lenne, ha így múlna az utolsó tizen-hetem.