Ahogy jöttem haza Kamakurából, sikerült olyan vonatra szállni, ami Tokyo állomásig végig elvitt. Nagyon nem volt semmi kedvem hazajönni, amiben a szombat este nem egyszerűen blogolható eseményeinek nagy szerepe volt (maradjunk annyiban, hogy elég váratlan, és mint utóbb végiggondoltam nem feltétlen pozitív irányba csúsztak az események, volt benne előszoba, sporttáska, hajnal kettő, a többit nem akarod tudni), úgyhogy Tokyotól továbbmentem a Yamanote vonalon Akihabarába, ahol még nem jártam, pedig aki ismeri Japán “kötelező látnivalóit”, az tudja, hogy a rámhúzható sztereotípiák alapján a fél életemet ott kéne töltenem. Értem is, hogy miért.

Akihabara két emberfajtának maga a paradicsom lehet: az egyik az elektronikamániás, akinek legalább egy PS3 van az XBox és a laptop mellett, hatvankétcolos képernyő, satöbbi; a másik az otaku. Ez utóbbi akár magyarázatra is szorulhat, de én kevés vagyok definiálni. Maradjunk annyiban, hogy az életét inkább éli a mangák valóságában az ilyen hím, mint a valóságban. Hihetetlen mennyiségű szemét van nekik, csináltam néhány kiemelkedőről képet is, most töltöm a telefonról a gépre a mai fotókat, úgyhogy nem kell soká várni rájuk. Az egyik legjobb egy “nyuszibolt” címszó alatt futó rózsaszín valamilyen üzlet volt, ahol a nyusziság annyiban merült ki, hogy két, természetesen természetellenesen magas hangon nyüszögő és nagyon cuki lány régi stílusú (majdnem kínai fajta) japán öltözethez nyuszifület rakott föl, úgy állnak a kiszolgáló ablaknál). Persze az utcán is sok “maid” álldogált, nagyon alázatosan, otaku-izgatónak szánt jelek ezrével invitáltak mindenkit – valahova, hogy hova, az soha nem derült ki számomra.

Végül is semmi érdekeset nem találtam, kivéve néhány nagyon vonzó ajánlatot, huszon-nemtudomhány-hüvelykes lapos monitorok huszon-párezer jenért satöbbi; meg ahogy egy BMW és egy Ferrari áll egymás mellett a pirosnál. Azért mindkettőt elfogadnám… Különösen vicces volt, hogy amikor megálltam állleejtve fényképezni, pár méterrel előrébb egy manusz akkorát reccsentett, pardon, rotyogtatott, hogy elnyomta a telefon fénykép-csipogását. (Persze “senki nem vette észre”.)

Utána még vettem egy sajtburgert a Mos Burgerben, ami elvileg japán, de drágább és gyengébb az amerikai globál-cégek változatainál. Meg beültem egy donra a Yoshinoyába, ami olyan, mint a Sukiya, és elvileg sokkal nagyobb és nevesebb, de nekem nem jött be – lepukkant hangulat, kis választék, és ez elég.

Hazafelé aztán még mindig nem akartam hazajönni, úgyhogy leszálltam a Chuuouról Kichijojiban és mászkáltam ott egy jó órát. Gondoltam rá, hogy beülök egy tonikra a Silver Elephantba (kedvenc helyem Tokióban), mert máshol egyszerűen nem árulják a kedvenc alkoholmentes (és alkoholosoknál is) (talán csak a kávé és a sör tud vele versenyezni) italomat (még mindig a tonikról van szó), de épp véget ért ott egy koncert, és egyedül abba a hangulatba nem volt kedvem beülni.

Úgyhogy sétáltam amíg tudtam, utána a Keio vonalain jöttem haza – egyrészt olcsóbb, másrészt hosszabb. Így meg tudtam narancs- és grapefruit-levet is venni, ami már fogyóban volt, bár így már egy kicsit húzta a vállam a hátizsák. Mióta hazaértem meg csak blogolok. Idáig.