Rájöttem, hogy ha délelőtt (mint ma) olvasom a Harmonia Caelestist, abból semmi jó nem fog kisülni, különösen, ha a könyvtárban: elálmosít. Mondjuk még így is csak az átlagos (hajdanvolt iskolanapi) délutáni kóma mélységébe kerültem, de nem hiányzik ez most. A furcsa, hogyha (testileg) hulla fáradtan este ülök neki, akkor kellemesen még föl is pörget, ilyenkor meg úgy elfáraszt, mint máskor az, ha nyolc dögunalmas óra után még beültem a könyvtárba japánozni… Akkor voltam úgy, hogy kétbetűnként elaludtam (majdnem). Egyébként elkezdtem komolyabban dolgozni egy regényen – aztán ki tudja, lesz-e belőle valami. Már vagy háromba belekezdtem, igaz az még a “naiv ifjúság” idején volt, és minden tervezés nélkül spontán próbáltam meg nekifogni – tíz (gépelt) oldalnál természetesen nem jutottam sokkal tovább. Na majd most. Kreativitás-túltengésben szenvedek, amikor tanulnom kéne inkább. Kellemetlen (nem).

Élni kéne már. Ősszel ütöm a tizenkilencet, és nem elég. Olyan, mintha egy gallon benzinre gyufát dobnának oxigénszegény környezetben. Ma például össze-vissza zúztam az önbizalmam: ki akartam bringázni Salgóra, de a somosi lejtőn rájöttem, hogy ez most így nem fog menni. Elkeserítő. De legalább a váltóm normálisan működik már.

Amikor visszaértem (merthogy azért a határig kimentem) még egy órát elkaptam egy filmből, amiről nem is tudtam, hogy olyan jó, amilyen. A címe Tükörálarc (MirrorMask, 2005), és valami hihetetlen szürreális, és legalább annyira tetszik. Kár, hogy tévé, és nem vettem föl. Így utólag egy kicsit az Avalonra (Avalon, 2001) emlékeztet – na annak volt még egy félelmetes hangulata; most hogy így leírtam: meg kéne nézni azt is megint. Valamelyik nap – tegnap vagy tegnapelőtt – láttam egy másik szintén nagyon érdekes filmből egy részt: ő volt a Bizonyítás (Proof, 2005). Filmnézés is lesz a nyáron, azt hiszem (már csak meg kell találni őket neten, vagy föl kell venni tévéből).