Fölkeltem tizenegykor. Aztán rájöttem, hogy még ennyi nem elég, úgyhogy pihentem tovább délig, fölkeltem, kockultam és “reggeliztem” (a szokásos két szendvicset). Utána meg jött a pingpongedzés, ami nagyon jó volt, a gyakorlásnál ráéreztem a tenyeresre. Amikor meccsezni kellett mondjuk nagyon nem ment már a dolog (két és fél óra szinte folyamatos mozgás után már nem volt erőm – tudom, mentegetőzök csak, de valami okot csak kell találnom), de. Úgy volt, hogy utána majd tollasozunk ugyanott sulitársakkal, de aztán nem lett belőle semmi (nem tudom miért, nem jöttek, a telefont se vették föl), úgyhogy csöndesen vissza akartam vonulni a koliba. Ebből az lett, hogy a kijáratnál újra összefutottam a pingpongklubbal, és elhívtak vacsizni. Egy kicsit tartottam a költségtől, mert kerek négyszáz jen volt nálam (pluszminusz ötven), de azért velük tartottam, társasági élet végül is. Ráadásul japán kapcsolatokat építünk. (Az fontos!) Eltöltöttünk ott vagy két és fél órát, beszélgettünk és nevettünk sokat (bár azért ennyi időt japán stílusban ülni purgatóriumi képeket ébreszt). Aztán amikor indultunk és kérték a cechet egy pillanatra (vagy kettőre) megállt bennem az ütő… (Tizenötezer jen nem játék.) Aztán közölték hogy én most nem fizetek, merthogy ez az én “welcome party”-m volt. Nem tudtam hova hálálkodni. Kedd este újra edzés, akkor csak két óra.

Valahogy megint hulla fáradt vagyok, és valahogy megint ugyanazért, mint tegnap: a pingpongedzés nem hazudtolta meg magát. Három óra folyamatos mozgás azért igencsak kimerítő. Most este meg még lett volna mód folytatni a két szingapúri sráccal itt a koliban, de már más miatt nem volt erőm. Ugyanis ahogy vége lett az edzésnek és lezuhanyoztam-hajmostam, indultam a hárommagyarokkal (Barbi, Balázs és Gergő) összeülős-vacsorázni valahova Kichijojiba. Járkáltunk egy jó darabig (ahhoz képest hogy mennyi energiám volt), aztán végül egy mexikói étteremben kötöttünk ki, ahol egy nagyon jó ajánlatot találtunk: 1600 yen és all you can eat, vagyis annyit eszel amennyit akarsz. Nem kicsit megéri, tekintve hogy én egy étteremben két-háromezer yen fölött laknék jól. Hát itt jóllaktam, ahogy atyám mondaná: “degesz vagyok, ments ki innen”. Az úton hazafelé megijedtem, hogy a koliban már röfögni fogok, ugyanis elkezdtem köhögni meg dugulni az orrom, az így a Golden Weeken nem hiányozna. Most már nem. Reggel korán keltem (relatíve), elbringáztam Chofuba kajáért (vettem olyan kis vacak rákfélét is, amit angolul shrimpnek hívnak, magyarul nem tudom mi a neve), majd néhány kolis sráccal elugrottunk a mezei folyó parkjába (野川公園), ahonnan aztán sietve jöttem is el az edzésre, amiről meg már volt szó, úgyhogy ez most keretes szerkezet, majdnem Finnegans Wake (azóta se olvastam el, nem fért be a csomagomba sajnos).