Még valamikor régebben, ahogy a Szukits kiadó honlapját böngészgettem a Lovecraft-könyvek kapcsán, bukkantam rá egy ismerősen csengő névre: A Dűne. Rémlett, hogy valamikor elfeledett gyermekkoromban az egri nyaralásunk utolsó napján a tévében ennek a filmváltozata ment — nem sok maradt meg belőle, csak a sivatag, a hatalmas homokférgek és talán a fűszer hangulata. Talán, mert nem vagyok most már biztos benne, hogy nem a könyvek hatására adódott ez hozzá a halovány emlékhez. Könyveket mondok, mert két kötetben olvastam a Dűnét, régi, a Szíriusz-sorozatot idéző papíron (a szokásos apró szakadásokkal, amiket mindig kiigazgatok), könyvtári újrakötésben. És elmerültem a homokban. Egyszerűen fantasztikus volt, már rég óta hiányzott egy ilyen terjedelmesebb könyvélmény, ami ennyire magával tud ragadni (persze ott volt a Hullám, de az nem éppen terjedelmes, annyi idő elolvasni, mint megnézni a filmet). Azóta már beiratkoztam a közeli könyvtárba, és kikölcsönöztem a sorozat második részét, a Dűne Messiását. Abból viszont még csak az első fejezettel végeztem (bár nem hiszem, hogy jövő hétfőig kitartana).