A fene rágná meg. Ismét csak nem sikerült időben elküldenem a postot, az opera kifagyott, gépelést kezdhetem elölről.

Szerdán ugye írtam a koránkelésről, a próbákról meg a hihetetlen hosszú bringatúrámról… Csütörtökön is sajnos korán kellett kelnem, mert ugye évzáró, és szervezők is vagyunk, szóval nyolcra ott kellett lenni. Maga a ceremónia meg a műsorok meg hasonlók egész gyorsan lementek, és mivel nem kellett egyenruhában feszítenünk, egész kellemes is volt a klíma – legalábbis annál biztos kellemesebb, mint amilyen öltönyben lett volna. A bizonyítványom egész tűrhető lett, szerintem a legjobb ebben a suliban – mindössze négy négyes és egy hármas (kémia, hogy a fene rágcsálná meg a hidroxilcsoportjait). Utána még egy-két órát évzártunk barátokkal, aztán már csak itthon “nyomogattam a gombokat” (ahogy atyám szokta mondani), olvastam a Svejket, mászkáltam erre-arra meg estefelé már pakoltam is.

A pakolásra a másnapi WAN2 fesztiválra való indulásom a magyarázat. A 6:40-es vonattal indultam, hatvanban ültem vagy másfél órát, mivel késett a kapcsolás, de még így is egy óra felé már odaértem. Első nap ugye a két fő attrakció a Tankcsapda és az Apocalyptica bulija volt, de ezekről a részleteket az előző postban olvashatják az angolul tudók.

Éjszaka természetesen nem aludtam semmit, elvégre nem azért mentem – ráadásul a sátor is tele volt. Második nap (ami a fesztivál életében már a harmadik volt) a nap is többet sütött, az eső sem esett, a sár is száradt valamennyit (azért nem sokat), szóval az időjárás is a szervezők mellé állt végre. Azért a felhozatalra sem lehetett panasz, egész délután a nagyszínpad előtt álltam, mivel ott volt igazán nekem való a program. Az első zenekart, a Bridge to Solace-t nem hallottam, mert asszem akkor kajáért mentem vagy valahol kint voltam, nem emlékszem pontosan. Viszont a következő Cadaveres-re annál inkább. Ez a zenekar azt hiszem, valamilyen metalcore-szerűséget játszik, elég színvonalasan, hangulatosan. Jó bemelegítés volt a folytatásra. Amúgy őket már hallottam a Woodrock feszten is itt Tarjánban, akkor is hasonlóan jó bulit kreáltak a srácok.

Őket követte a Subscribe, akiket én addig nem ismertem, de egyből felismertem a jellegüket: ezek a népek itt a magyar Bullet For My Valentine. Ergó jó dallamos, énekelhető, néhol vicces, néhol könnyes emo-punk-core zenét játszanak. Nekem nagyon tetszett, de nem hallgattam végig, inkább kimentem pizzázni =).

Amikor onnan visszaértem már az Iron Maiden tribute zenekar, az Iron Maidnem játszott. Őket is hallottam Woodrockon, így tudtam mire számítsak, és nem is csalódtam. A Maiden legnagyobb számait játszották, méltó tisztelettel és hozzáértéssel. A lényeg, hogy jó volt.

A következő HétköznaPI CSAlódások neve már minden magyar punknak kell, hogy jelentsen valamit lévén ők a hazai punkzene egyik legnagyobb zenekara. Sajnos a kedvenc számaimat (Agónia, Viktor) nem játszották, de amiket játszottak, azok el voltak találva. A tömeg egy kicsit ritka volt egy jó pogóhoz, de azért valami volt ott… Először meglepődtem az énekesen, aztán lettem informálva, hogy sajnos az előző, “Vili bá'” elhunyt =(.

Az utolsó szó hangulatához illő névvel következett a Depresszió. Ők is Woodrockos zenekar voltak, meg ismertem is őket korábbról, így természetesen az első sorból tomboltam. Nagyon nagy koncertet teremtettek, ahogy azt tőlük mindenki el is várta. Minden ott volt a szeren, és mivel eléggé divatba jöttek, a tömeg is vagy háromszorosára dagadt a PICSÁhoz képest.

Aztán jött a Paradise Lost. Wow. És mégegyszer: wow. Ezek igazi nagy profi zenekar voltak, olyan színvonalon játszottak, ahogy eddig én csak a Dream Theatert hallottam anno tavaly nyáron a PeCsában. Igaz, hogy piszok sokáig hangoltak, de megérte. Hihetetlen nagy számokat játszottak, és bár nem tudom fejből az összes művüket, mindegyik ismerős volt, tehát tényleg a legjobbakat válogatták össze. Jó hosszú koncertet adtak nekünk, meg még egy bónusz számot is, miután visszatapsoltuk őket. Nagyon élvezetes buli volt, számomra a top, bár nagyon fáradt lettem már a végére.

Aztán jött a csend, néhány felpörgető lötyi, még egy éjszakányi virrasztás, aztán kora reggel a hazaút…

A vasárnap nem volt semmi… itthon ugyan teljesen normál volt minden, a “nem volt semmi”-t azzal érdemli ki, hogy milyen fáradt voltam… Délután öt körül “ledőltem egyet pihenni”, aztán valahogy tíz körül ébredtem. Megnéztem néhány rajzfilmet az A+on, aztán fél tizenkettő körül vissza az ágyba.

Tegnap aztán jót aludtam, teljesen fess voltam és üde. Délután bringáztam egy nagyot, vettünk nekem egy király inget, szóval végre helyreállt minden. No igen, de holnapután meg egy hétre megyünk a Balatonra nyaralni…

Nem kicsit volt jó buli, maradjunk annyiban. Sikerült elcsípnünk még a tehetségkutatósok utolsó néhány előadóját is, de csak a csúszásnak köszönhetően. A “profik” tényleg jól nyomták, az Iron Maidnem után már szép nagy örjöngő tömeg gyűlt össze a színpad előtt.

A maradandók nekem természetesen a nagy nevek, a Wisdom és a Depresszó voltak… a Wisdom szinte szóról szóra ugyanazt a műsort játszotta végig, mint anno a Helloween előtt januárban, de a színvonaluk miatt ez nem volt gond. A Maiden Wasted Years száma nagy sláger volt, csakúgy, mint a Survivor Eye of the Tiger-e. Azért persze a Wisdom számok is jók voltak, nekem a Holy Vagabond és egy másik, aminek nem tudom a címét tetszett leginkább.

A Depresszió meg ugye Depresszió… az egyetlen együttes egész nap ami megérte, hogy beálljak a tömegbe tombolódzani. Sajnos nem tudtuk végighallgatni, mert indulni kellett haza, de nagy örömömre szinte csak olyan számokat játszottak, amíg ott voltunk, amiket én is ismerek, és ráadásul még nagyon jók is. =)

Összesítve: király buli volt, aki kihagyta, bánhatja.