Aztamindenségit. Nem semmi ez az Eco… A neten böngészgetve gyűjtöttem anyagot egy írásomhoz, és akkor bukkantam rá teljesen véletlenül egy utalásra, aminek nyomán találtam egy nagyon érdekes idézetet a Foucault-ingában. Nem fogom kommentálni.
– I’ a Cthulhu! I’ a S’ ha-t’ n!
Umberto Eco – Foucault-inga * pp. 722
Ma pedig jó volt. Vettem délután ilyen karerősítő giroszkópot, amit hol powerballnak, hol rollerballnak hívnak (az enyém dobozán épp ez utóbbi név szerepel). Eleinte semmi sikerem nem volt vele, de azóta már sikerült néhányszor elég istenesen felpörgetnem, és akkor bizony örültem, hogy a kezemben tudom tartani. Meg aztán.
Ma befejeztem Vonneguttól az Éj anyánkat, és egy régebbi bejegyzésemet olvasgatva rájöttem, hogy már a Kékszakállt és a Bajnokok reggelijét is olvastam, pedig ez utóbbira egyáltalán nem emlékszem. Vagy legalábbis egyelőre, cím alapján. Amerikában megvettem angolul, úgyhogy majd egyszer az is sorra fog kerülni. De egyelőre még van négy másik, meg aztán egy hónap múlva már érettségi, és nekem változatlanul kerek egy tételem van kidolgozva. Muris. Magyarra nagyon kéne pedig tanulni…
Egyébként most este megnéztem a Shippuuden utolsó három részét (ami tulajdonképpen négy). Ezt a részt pont nem olvastam a mangából, de majd pótolom. Különben már nem is nézem se a Narutot, se a Bleachet. Sokkal szórakoztatóbb és érdekesebb a manga, és ami fontos, ott nincs semmilyen silány töltelék (vagy száz részből egy, na bumm). Néha azért persze belenézek, mert mozgásban látni egy kicsit más, de mulatságos, ahogy egy Naruto részben (példának okáért) azzal töltik ki az időt, hogy az ellenfelek merednek egymásra, és ez az esemény. Most vasárnap egyébként lesz a Conqueror of Shambala (FMA film) a tévében, megnézem majd…
Mától pedig hivatalosan is sok könyvet olvasok egyszerre: Esterházy Péter – Harmonia Caelestis, Rudyard Kipling – Kim, Umberto Eco – The Mysterious Flame of Queen Loana, Kurt Vonnegut – Éj anyánk, James Joyce – Ifjúkori önarckép. Most ez sok?
És a meglepő, hogy a szűk keresztmetszetek (az Esterházy meg a Joyce) nagyon bejönnek, így szegény Vonnegut szorult most a lista hátsó fertályára.
Elolvastam a Foucault-inga első két fejezetét, és ismét rádöbbentem, milyen is volt ez a könyv, és miért vált a kedvenc könyvemmé – és azóta is az.
Tegnap este egyébként befejeztem az Aiont. Nem mondom, volt egy csepp megváltáshangulata annak a pillanatnak, amikor a zárszó végén elolvastam az utolsó nem-et (így, dőlt betűkkel). Érdekes volt, azt nem tagadhatom, de olvasmányosnak ugyanúgy nem nevezhetem. Az első néhány fejezet, az igen, de a későbbiek már egy kicsivel nyögvenyelősebben. Az pedig tagadhatatlanul nagy élmény volt, amikor ma a húsvéti istentiszteleten a prédikációt hallgatva sorban ugrottak be a szimbólumok (pelikán, hal, kígyó, bárány) különböző jelentéstartalmai, a kvaterniók, amikben előfordulnak, és a megfelelő tudatalatti elemek… Ezek mellett még nagyon jó volt azért is, hogy a pszichológiai szempontoktól eltekintve megmutatta az alkímiai értelmezésüket is (a kettő ugyanis szorosan összefonódik), ez pedig különösen hasznosnak fog most bizonyulni, amikor az Ingát olvasom újra.
Ugyanis már az első két fejezetben, ahol pedig a szemiotika még csak említésként se merül fel, már annyi szimbólum van elrejtve, hogy belefájdul a feje, aki észreveszi őket. Legutóbb élveztem, ahogy dúskáltam bennük, de az értelmét egynek se sejtettem. Most már azért – két év után – változik a helyzet.
És ma még írok – elkezdek írni – egy verset. Egy tudatosat. Eddig egyszer írtam csak tudatosan verset, és abban is csak a téma volt többé-kevésbé az, meg a forma egy fokig. De ez a mostani teljesen az lesz, és minden egyes darabjában el lesz rejtve valami, mindennek lesz jelentősége. Jó lesz, vagy nem lesz.
The Life of Pi was a great book. At least, if you can call an audio book a book. I’ve been listening to it for a while now—explanation is that i hardly had time to listen to one part in one piece, because each was about 70 minutes long. It was… shocking. And interesting, naturally, and if i was reading it, i don’t think i could’ve put it down (this way it was a lot easier to do so). In case some of you didn’t know the story…
Ich muss noch mehr schreiben. Ich weiß nicht warum, es kann sein, dass ich unterbewusst meinen Tod vorfühle, deswegen will ich immer mehr und mehr schreiben. Nach meiner Mathehausaufgabe werde ich dann eine oder mehr Novellen (da sei Gott vor, Gedichte) schreiben, oder etwas sehr interessant lesen, zum Beispiel dieses Jung Buch über das Unterbewusstsein — na, das ist sehr interessant (aber das Loana Königin von Eco auch…).
Ez a Finnegans Wake furcsa egy könyv. Egy cseppet talán modern. Az a fajta modern, ami már elriasztja az embereket… Mintha nem is azért íródott volna, hogy elolvassák. Ahogy megnéztem a wikijét, megnyugodtam, hogy nem én vagyok a (túl) hülye, hanem a könyv olyan, amilyen. Csodálkoztam, hogy alig értem a szavakat, amikor kiderül, hogy nagyjából tizenkét nyelven íródott a könyv. Egyszerre. Talán nem csoda, hogy nem fordították le. Az elhatározás arra irányul, hogy ahogy olvasom, összerakok hozzá egy szótárat és tárgymutatót, permészesen online formában, mert papír alapon egy kicsit sok lenne (így nehezen kereshető), hiszen lényegében a kötőszavakon kívül mindent magyarázni kell. Néha még azokat is…
The first few sounds of Dream Theater‘s Blind Faith are just perfect. Somehow it makes me feel something i really enjoy feeling, though it’s far from being either a happy or a good feeling, it’s just unique, and close to perfect.
But it’s not the art of Dream Theater i wanted to write about, but the work of an other american, to be exact, sadly a past american, namely Kurt Vonnegut. I read Slaughterhouse Five (that was past tense). Interesting is, how past already arrived among the words of this writing, though i didn’t intend to use it for a while. I should learn from what master Vonnegut said about writing (won’t cite it now, it’s in the back of the Bagombo Snuff Box). Well, this book (i mean Slaughterhouse Five) is very Vonnegut-ish. After reading that aforementioned coda, i could see many of his writing principles fulfilled.
Arm bin ich – Du bist mein Reichtum; dunkel – Du bist mein Licht; ich habe nichts, brauche nichts. Und wie sollte ich auch etwas besitzen können, es ist ja ein Widerspruch, daß der etwas besitze, der sich nicht selbst besitzt. Glücklich bin ich wie ein Kind, das nichts besitzen kann und nichts besitzen muß. Ich besitze nichts; denn ich gehöre nur Dir, ich bin nicht, ich habe aufgehört zu sein, um Dein zu sein.
Søren Kierkegaard – Tagebuch des Verführers i
Az Univerzum – néhány tény, amelynek ismerete megkönnyíti benne az életet:…
七大陸最高峰チャレンジCopyright © 2024, valeblog. Proudly powered by WordPress. Blackoot design by Iceable Themes.