Nos, tegnap este ugye elmentem arra a koncertre a Frei Caféba (vagy Café Frei, ahogy tetszik, lehet fordított ékezetes é-vel (è) is csinálni, de azt nem tudom hirtelen előidézni a klaviatúrán, úgyhogy érjétek be a rendessel (é), mert nincs jobb) egy jó barátommal és az ő néhány jó barátjával. Nos, az előadó egy finn gitáros duó, az egyikük (aki többféle gitáron, elektromoson és furcsán is játszott) nevére emlékszem már csak egész biztosan, ő volt Jukka, de hogy a másik Hansky vagy Hansi vagy mi volt, azt bizony – szánom-bánom – nem tudom, a neten sem találtam most hirtelen semmit róluk (még jó, hogy ilyen jó a Dixieland feszt netes hírverése). Ez már csak azért is kellemetlen, mert ő volt a vezéralak, az énekes, a kapcsolat a közönséggel (azaz velünk). A folytatásban lesz részletezés.

Nos, a zene egy cseppet – nem kis cseppet – más volt, mint amire számítottam, sőt teljesen más volt: én valami jó, progresszív, magam-stílusú rockos, nagyon virtuóz gitárjátékot vártam, bár nem tudom, milyen alapon – végül is ez egy dixieland fesztivál vagy mi a szösz (bár ez nem igazán esett le, amíg meg nem láttam a feliratot a színpad fölött); na de a lényeg, hogy majdnem minden tekintetben ellentétes volt az elképzeléseimmel, annak a kivételével, hogy jókat (is) játszottak és lekötöttek arra a kicsit több, mint két órára, amit ott töltöttünk. A country-tól a rockig szinte minden műfajon végigskáláztak – és ráadásul nem szinte, hanem teljesen ingyen. Ami megmaradt bennem, hogy játszottak egy Rolling Stones számot – ez is csak a név miatt, mivel különben néhány nagyobb sláger kivételével nem ismerem a Stones művészetét, és játszották emelett a gyűjteményemből egyik kedvenc ír “népdalomat” bár inkább “ivódal”-nak nevezném: ez pedig nem más, mint a Whiskey in the jar. Ha már megcsináltam volna (ahogy pedig mondtam) a podcast részét a blognak, most be is linkelném, de így kénytelenek lesztek csak a címével és a saját szorgos keresésetekkel beérni.

A koncert jó hangulata mellett a hely már magában is megér egy misét, bár mi pont nem a legszebb termek egyikében voltunk, ez se volt csúnya, körben a falakon szép festmények, a sarkokban szobrok is… Minden esetre megadta az alaphangot. A többi terem sokkal egzotikusabb berendezésekkel van megáldva – bár ebből valamennyit azért a “modern”-szobába is belopott az a forró japáni zöld tea, amit ittam. Finom volt már cukor nélkül is, cukorral teljesen más hangulata lett, de a legjobb az volt, amikor… na ezt inkább megtartom magamnak.