… nomina nuda tenemus. Azaz a hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk. Ez annak a könyvnek az utolsó mondata, amit már karácsony óta olvastam, amit már rengetegszer említettem, ami ahhoz képest, hogy milyen ritkán olvastam, alaposan magával ragadott, amelyiknek címe pedig… gondolom már mindenki rájött, hogy A rózsa nevéről van szó. Umberto Eco egyik leghíresebb, vagy ha nem is leghíresebb, de egyik legnépszerűbb műve ez. És én tökéletesen megértem, miért. Nem fogok én itt mély műelemzést kanyarítani, már csak azért se, mert ahhoz, hogy igazán helyesen tudjam átérezni a könyv minden részletét, sokkal többször kéne elolvasnom, mint egyszer, és sokkal alaposabban. Az elkövetkező időszakban szerintem nem egyszer fogom még kézbe venni ezt a vaskos kötetet, hogy úgy olvassam újra, mint a Harry Pottereket: felütöm valahol a könyvet, és ha izgalmas rész, akkor onnan olvasom, amíg jól esik. Úgyse lenne időm se módom még egyszer elolvasni ától cettig az egészet, ezért be kell érnem ezzel a módszerrel – már nem mintha így nem tanultam volna meg Rowling könyveit szinte pontosan…

Na de írjak már valamit akkor A rózsa nevéről is… Az enyém új kiadás (2006-os), és van a végében egy olyan is, hogy “Széljegyzetek A rózsa nevéhez”. Ez Eco saját adaléka még a regényhez, és ebben találtam egy olyan részletet, amit feltétlenül nekem is kommentálnom kell. Nem fogok én itt szó szerint idézni egy két oldalas részletet, a lényeget veszem ki. Arról beszél, hogy a könyv milyen bonyolult, és milyen sok hasonlóságot mutat azzal a labirintussal, ami központi szerepet játszik benne: “labirintusról, éspedig nem térbeli labirintusról szóló történettel van dolga” az olvasónak, és ha elég naiv, akkor megérzi, hogy “lehetetlen, hogy csak egy történet legyen”. Nem tudom eldönteni, hogy akkor most én vagyok a rossz, a fantáziátlan, az ostoba, vagy csak nem vagyok elég naiv, de nekem nem sikerült sem eltévednem a könyvben (bár azért az elején, amikor sorra bukkannak fel, tucatszámra, a megjegyezhetetlen nevű szerzetesek, igencsak megszenvedtem az azonosításukkal), sem összekavarodni mindenféle történetszálak között: egyenesen végigmentem rajta, bár lehet, hogy sokat nem vettem észre, élveztem, szórakoztatott, izgalmas volt, “titkos is és misztikus, kicsit utópisztikus”, de ugyan nem sikerült benne eltévednem, pedig úgy tűnik, igyekeznem kellett volna.

Ettől függetlenül ügyesen megírt könyv ez, nagyon. Mesterien keverednek benne a középkori elemek (más sincs, szinte) és az Agatha Christie, sőt, Poe óta kötelező detektívregényi kellékek (majdhogynem eposzi kellékek, ugye invokáció, in medias res kezdés, stb), mint páldául az, hogy következetesen tévútra vezeti az olvasót, nagyon ügyesen, bár talán nem annyira ügyesen, mint az írónő Poirot történeteiben, csak hogy aztán a végén egy eksztázisszerű csattanóval visszájára fordítson mindent. Csakhogy A rózsa nevében van egy csavar: itt – ahogy azt Eco is írja – a nyomozó vereséget szenved, hiába is tűnik úgy elsőre, hogy győz, ilyet pedig még nem láttam, pedig olvastam néhány detektívregényt…

A történetről nem is fogok többet írni, mivel már így is szemét voltam, és lelőttem a végét, bár ettől még nem dőlt el semmi, mert mi van, ha hazudok? Igaz, akkor nem olvasnád ezt… Ahogy mondom, a történetről nem fogok többet írni, de másról se: ez egy ilyen gyanúsan rövid írás lett erről a nagyon hosszú, és nagyon jó könyvről, ami minden remekbe sikerültsége ellenére is alulmarad ranglistámon a Foucault-ingával, amiről még anno az előző blogverzióban írtam. Ettől függetlenül, ez is bőven benne van a csillagos ötös kategóriájában, kötelező mű.