Délután elmentünk anyukámmal meg (unoka)öcsémmel a helyi “moziba”, megnézni az ötödik Harry Potter filmet. Meg is történt, jó volt, a könyvet persze meg sem közelíti, de azért élveztem. Furcsállom, hogy a tükröt kihagyták belőle. Nameg, ahhoz képest, hogy több, mint két órás a film, valahogy mégis gyorsan elpergett – valahogy úgy, mint ahogy a könyvek is, bár több száz oldalasak, könnyed olvasmányok. Amikor kijöttem a moziból, valahogy az a rossz érzésem volt, hogy sajnos a Harry Potter, ha egyszer lecseng az utolsó film utáni mánia is, el fog tűnni. Bár nyilván tévedek ezzel, mert gyerek- és nem-annyira-gyerekmesék közül egyértelműen kiemelkedik, ugyan kötelezővé nem kéne tenni az iskolákban – ezt be kell látni, ha már ilyenen gondolkoznak, akkor előbb Tolkien mester valami irományát kéne így megtisztelni.

A minuszt viszont már inkább fakultatív programnak tartom meg, a merész jelentkezők vagy balszerencsés idetévedők részére. Ma délután a Suzumiya Haruhi no Yūutsu, a kedvenc sorozatom kilencedik részét fordítottam. Nagyon telibe találta a mostani hangulatomat, azóta is a hatása alatt állok. Legutóbb, amikor láttam, valahogy nem ragadott meg a szomorkás-esős-szerelmes hangulata, de most nagyon. Talán ebben szerepe van, hogy mostanában erre mifelénk is esős az idő, talán hogy egy kicsit össze vagyok kavarodva, és talán az, hogy folyton a Dream Theater nagyszerű, de szintén szomorkás-esős számát, a Trial of Tears-et hallgatom. Aztán tegnap egy beszélgetés egy nagyon jó barátommal, aki talán kicsit több is, mint barát (valamikor sokkal több volt), most ismét eszembe ötlött, ahogy a távoli szemközti szomszéd koncerthelyről bulihangokat hallottam, még inkább belenyomva engem ebbe a hangulatba. Nem is folytatom, mert még másokat is megfertőzök Haruhillitisszel, azt meg nem akarnám (amúgy vicc, neki nincs sok köze ehhez. Csak emlékeztet ugyanúgy valamire, amire szívesen emlékszem, de keserű öröm.) Szomorkás-esős-szerelmes bejegyzésünket olvashatták.