Amikor valakinek említem, hogy tanulok japánul, két lehetséges reakció közül várhatom az egyiket: vagy azt kéri, hogy mondjak valamit, vagy azt kérdezi, hogy ez ugyan honnan jött nekem. Az elsőre általában valami alapvető frázist vágok rá, ami elsőre eszembe jut (“jó napot”, “jó étvágyat”, “köszönöm” és hasonlók), és ezzel le is van zárva a dolog. A második, ha komolyan érdekli a válasz a kérdezőt, már bővebb kifejtést igényel. Az egész még általánosban kezdődött, amikor egy német adó délutáni matinéműsorában japán rajzfilmeket (vagy ahogy ők hívják: animéket) kezdtem nézni.