Ezt a kis irományt egy éve írtam, most bukkantam rá, ahogy a gépemen kotorásztam. Nem mondom, hogy jó, nem mondom, hogy nem tudnék most jobbat, de azért megmutatom.

Üdvözöllek. A nevem szerintem nem fontos. Ha már mindenképpen szólítani akarsz valahogy, hívhatsz Büszkeségnek. Ez a legfőbb bűnöm ugyanis, ezért lakom itt egyedül a felföldek legkietlenebb zugában. Ez most lehet, úgy hangzott, mintha bánnám, hogy ide száműztek. Világéletemben erre a magányra vágytam, erre, itt a világ végén, mindentől távol.

Igaz, a magányom nem tökéletes, de nem is baj – biztos megőrülnék előbb-utóbb, ha nem látnék soha senkit. Az egyetlen ember – ha ugyan ember ő -, akivel néha találkozok, az Alakváltó. Sosem tudom, hogy éppen milyen alakban fogom viszontlátni: néha egy út széli kő szól hozzám, vagy egy vénséges vén fa odvából kanyarognak elő bölcs szavai. Mindig nagyon jókat beszélgetünk. Miután egy sétám alkalmával összeakadok vele valahol a vadonban, mindig éjszakákat gondolkozok át alvás nélkül, annyira tartalmas dolgokat tud mondani nekem. Igazság szerint nem vagyok biztos benne, hogy ember az Alakváltó: még soha egyszer nem láttam emberi alakban.

Szerencsére – vagy sajnos? – nem találkozok vele túl gyakran. Első találkozásunk története megéri, hogy leírjam.

Sötét, csillagfényes éjszaka volt, én éppen a kunyhóm ajtaja előtt álltam. Nem régen érkeztem akkor még ide, frissek voltak még testemen és lelkemen a sebek. A Hold éppen kelőben volt a tenger fölött, és kísérteties, életteli fénybe vonta a tájat. Egyszer csak hangot hallottam valahonnan. Határozottan emberi hang volt, és rögtön felismertem a Bűnök nyelvét. Nem sokan beszéltük ezt a nyelvet – amennyire addig én tudtam, csak mi heten, a Bűnök. Viszont a hangzása összetéveszthetetlen volt bármi más nyelvvel, így teljesen biztos voltam benne, hogy valamelyik régi bajtársam szökött ide látogatóba. El is indultam a szirt, a tenger felé, ahonnan a hangot hallottam. Teljesen védtelenül, sebezhetően lépkedtem, minden félelem nélkül. Tudtam, hogy ezen a világon nekem már semmi nem képes ártani. A kunyhóm nem áll messze a szirtfoktól, alig kétpercnyi séta. A régi idők egy mestere pont úgy választotta meg a helyét, hogy a felcsapó hullámok zaja és permete ne érje el, és a viharos tengeri szél is elzúgjon felette, ugyanakkor tisztán lehessen látni a legelemibb, legszabadabban tomboló természeti erőt, a tengert. Amikor beköltöztem, már évszázadok óta üresen állt, de mégse volt mocskos, romlásnak jele nem látszott rajta.

Ahogy kiértem a szirtfokra, már láttam, hogy csak a képzeletem játszhatott velem, hiszen senki ember nem látszott sehol, pedig ha ott lett volna, én biztos észrevettem volna. Leültem egy kiálló, tiszta sziklapárkányra. Mindig szerettem az érzést, hogy a semmi közepén vagyok. Ez is pont ilyen volt. Alattam a mélység a habzó vízzel, előttem a végtelen. Ameddig csak a szem ellátott, mindenhol csak víz, víz és víz.

A Hold még nem emelkedett ki egészen a tengerből, szinte pezsgett körülötte a víz, ahogy az Ezüsthidat felhúzta a part és az ég közé. Emlékezetemben még nagyon is tisztán élt az a nap, amikor a Seregek egy ezüsthídon keltek át a Világtengeren, hogy megütközzenek az Erőkkel.

Az emlékeim közül a meglepetés rántott vissza a valóságba: ismét meghallottam azt a testetlen hangot, ezúttal azonban közvetlen közelről szólalt meg. Megnyugtató, barátságos hanghordozással beszélte a nyelvünket. Tökéletesen ismertem már a társaim hangját, így biztos voltam benne, hogy nem közülünk való áll mögöttem. Nagyon jól tudtam, hogy ha azért jött volna, hogy végezzen velem, már régen megtehette volna. Csak abban a fél pillanatban, amíg ez átfutott az agyamon, több mint kétszáz lehetséges módot tudtam volna felsorolni akkor arra, hogy hogyan lehetett volna megölni engem akkor és ott. Azonban a végzet nem akkorra volt elrendelve számomra. A hang nem lehetett messze tőlem – úgy gondoltam, hogy valahogy a sziklapárkány szélén ülhet az illető mögöttem. Ismeretlen látogatóm érdekes hangján köszöntött.

– Jó estét!

Nem fordultam meg, hogy ránézzek, úgy válaszoltam.

– Jó estét. Kit köszönthetek magányomban?

– A nevem szerintem nem fontos. Ha már mindenképpen szólítani akarsz valahogy, hívhatsz Alakváltónak. Úgy éreztem, rád férne egy kis társaság.

Be sem mutatkozott, szemrebbenés nélkül egyenrangúként kezelt és letegezett, úgyhogy nem éreztem semmi késztetést rá, hogy udvariaskodjak vele.

– Ebben nagyon is téved. Inkább a magány férne most rám, úgyis meg kell szoknom, hiszen halálom előreláthatóan igen távoli napjáig magányosan kell élnem itt.

– Csak nem száműztek?

Ötletem sem volt, ezt ugyan honnan tudhatta meg. Lehettem volna akár szerzetes, vagy emberkerülő őrült is. De ő mégis egyből a legvalószínűtlenebb lehetőséget, a száműzetést választotta. Amennyire én tudom, eddig összesen hét embert száműzött az Uralkodótanács, minket, a Bűnöket. Vajon honnan tudhatta?

Úgy tűnik, elég sokáig nem válaszolhattam, mert ismét csak kérdezett:

– Azon gondolkozol, honnan tudom, hogy száműztek?

– Meg kell hagyni, különös…

Szavamba vágva kezdett beszélni:

– Én nem fogom kérdezni tőled, hogy honnan tudod, amit tudsz. Te se kérdezd tőlem. Nem azért szólítottalak meg, hogy a múltról beszéljünk. A jövő fontos csak.

Ez a beszéd már felkeltette érdeklődésemet, úgyhogy fürge mozdulattal megfordultam a kiszögellésen, ahol ültem, hogy végre a szemébe nézhessek titokzatos látogatómnak. Teljesen feleslegesen tettem, ugyanis nem volt ott senki és semmi, ami már akkor ne lett volna ott, amikor én odamentem.

– Látogató, nem mutatnád magad? – szóltam bele a sötétségbe. Csak a kunyhóm ablakain kiszűrődő fények pislákoltak, nomeg a csillagok és a Hold fent az égen. A válasz közvetlen közelről érkezett, és én mégsem láttam a forrását.

– Itt vagyok. Nem véletlenül hívnak sokan sokhelyütt Alakváltónak.

Ekkor észrevettem. A szikla peremén, alig pár lépésnyire tőlem egy sirály ült, az beszélt.

– Így már értem. Nem gondolod, hogy kellemesebb lenne odabent társalogni? – kérdeztem, bár nekem személy szerint nagyobb kedvem lett volna tovább üldögélni a hideg holdfényben.

– Miért kérdezel olyasmit, amit magad sem akarnál? – kérdezett vissza látogatóm. Majd leesett az állam. Ez ismeri a gondolataimat? Nem volt időm megdöbbenésemnek hangot adni, ugyanis folytatta:

– Viszont ha már így rákérdeztél, akkor inkább maradjunk kint. Szeretem a holdfényt, sokkal jobban, mint a perzselő tűzét.

Visszafordultam ültömben a tenger felé. Nem volt semmi kedvem egy beszélő sirállyal társalogni, akármilyen értelmesnek is tűnt. Azonban ő nem tágított:

– Úgy tűnik, meg fogom hazudtolni magamat, és mégis a múltról foglak kérdezni. Miért vagy ide száműzve?

Ha azt várta, hogy egy idegennek az orrára fogom kötni a múltam legfontosabb pillanatát, nagyon tévedett.

– Mert úgy éltem, ahogy helyesnek gondoltam.

Erre nem válaszolt. Szárnycsapásokat hallottam, és amikor hátranéztem, a sirály már nem volt sehol. Amíg a Hold le nem nyugodott, ott ültem a tengerparton, és gondolkoztam.

Másnap felhős volt az ég, estére még az eső is eleredt. Bár még mindig majdnem telihold volt – haloványan láttam a felhőkön át – semmi kedvem nem volt elázni, úgyhogy inkább bent ültem a meleg szobában, és olvastam. Szerencsére a kunyhó telis-tele volt jobbnál jobb könyvekkel. Aznap este vettem le az elsőt a polcról. Találomra választottam ki, mert tudtam, hogy előbb-utóbb az összes könyv sorra fog kerülni. Amennyire a könyv hátuljára nyomtatott ajánlásból ki tudtam venni, egy író mondja el benne élete történetét. Nem kötött le túlságosan, de unaloműzőnek akkor éppen megfelelt. Eléggé pórias, szinte alpári volt a nyelvezete néhol, a kaszárnyák barbár vezetőinek beszédére emlékeztetett.

Amikor elállt az eső odakint, eloltottam a tüzet és nyugovóra tértem. Szerencsére nem álmodtam. Nem szeretek álmodni.

Az Alakváltó vett rá, hogy elkezdjek írni. Nem tudom, hogyan csinálta, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy itt ülök a sok ezer éves kőasztalka előtt és írok.

Legközelebb csak jó néhány nap múlva beszéltem újra az alakváltóval. Aznap fogytak el a magammal hozott készleteim, úgyhogy kénytelen voltam valami élelem után nézni. Úgy gondoltam, elsőnek halat próbálok fogni. Nem láttam rá nagy esélyt, hogy a kietlen lapályon bármilyen állat is hagyná becserkészni magát, azt meg, hogy esetleg ehető növényeket találok, reménytelennek gondoltam. Mekkorát tévedtem!

Fogtam az egyetlen kést, ami a házban volt, igaz, ez legalább éles, és láthatóan rozsdamentes, a végére kötöttem azt a hosszú és erős zsineget, amit a házban találtam, és elindultam. Ameddig csak elláttam, mindenhol magas szirtfal szakadt a tengerbe, úgyhogy kénytelen voltam lemászni. A kunyhó közelében szinte tökéletesen függőleges volt a fal, de tele volt repedésekkel, úgyhogy – kiképzésem idejéből való emlékeimet használva – nem volt nehéz lejutni a partra. Ledobtam magamról lábbelimet, nadrágomat, ingemet, fogam közé fogtam a kést, kezembe a zsineget, és elkezdtem úszni. Nagyon jól tudtam, hogy itt, ahogy tomboló erővel csapódik a szikláknak a víz, esélyem se lenne találni megfelelő méretű és megfelelően lassú halat. Úsztam hát az árral szembe, míg a parttól olyan kétszáz karcsapásnyira egy lapos tetejű szirtre bukkantam, amely csak a hullámvölgyekben magasodott ki egy kicsit a vízből. Arra álltam fel, és elkezdtem figyelni, hogy van-e a közelemben hal a vízben.

Ekkor ismét meghallottam azt a barátságos hangot, amiről csak álomszerű emlékeim voltak az első itteni teliholdas éjszakámról.

– Ebédre vadászol? – szólalt meg szinte közvetlenül a fejem mellett. Pár pillanattal később éreztem is, ahogy két karmos láb megfogja a vállam.

– Ismét sirályalakban? – kérdeztem vissza. Ki nem állhatom az olyan kérdéseket, amikre a kérdező tudja a választ, és csak a beszélgetés kedvéért teszi fel. Valahogy ezután megakadt a társalgás. Valahogy én ezt akkor legkevésbé sem bántam.

Teljes figyelmemmel a halászatra összpontosítottam. Valahányszor csak egy megfelelő méretű hal került a közelembe, bevágtam a kést a vízbe, azonban szinte sosem találtam el a leendő ebédemet. Túl lassúnak bizonyultam.

Így eltelt szinte az egész nap, de én végig éreztem a sirály lábait a vállamon. Nem szólalt meg, nem segített, csak ült és figyelt.

Végül aztán estére összegyűlt annyi hal, amennyiből pár napig jóllakhatnék. Felfűztem őket a zsinegre, és készülődtem az indulásra. Ahogy a vízbe vetettem magam, és elkezdtem úszni a part felé, a sirály is felszállt a vállamról. A parti fövenyen várt, amikor én fáradtan, halakkal a vállamon megérkeztem. Gyorsan felkaptam ruháimat és elkezdtem felfelé mászni a sziklafalon. Rövidesen már szobám asztalán sorakoztak a halak. Megtisztítottam őket úgy, ahogy azt valamikor régen egy öreg remete mutatta meg nekem, aki egyszer rövid ideig gondomat viselte.

Pár perc múlva már a tűz fölött rotyogtak az egy szál üstömben, amit a kunyhóban találtam érkezésemkor. Vizet a közelben felbukkanó forrásról hoztam. Nagyon finom a vize, tiszta, és egyáltalán nem sós.

Amikor felraktam az estebédemet főni, kimentem megnézni, hátha ott van még az Alakváltó. Ott volt. Ott ült egy földbe döfött karón, amit még valószínűleg a kunyhó eredeti lakója rakott oda valamiért.

Gondoltam, hogy amíg bent főnek a halak, megpróbálok szót érteni vele. Például kideríteni, hogy kicsoda is valójában.

– Honnan jöttél? – szegeztem neki azonnal a kérdést.

– Ah, a honnan jöttél és a hová mész, a két legnehezebb kérdés… te honnan jöttél? – kérdezett vissza.

– Én a világ túlsó oldaláról jöttem. – válaszoltam.

– No persze, a tested. De te, aki az életet adja annak a különleges alakú hús- és csonthalmaznak? Te honnan jöttél?

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Látod, pont erről van szó. Ha tudsz majd válaszolni erre a kérdésre, akkor azt is tudni fogod, hogy én honnan jöttem.

Megértettem, hogy mire céloz. Az egy igazi gond csak ott volt, hogy még tényleg nem tudtam a választ. Folytatta:

– Szerintem úgy találsz legkönnyebben választ a kérdésedre, ha előbb végiggondolod és leírod eddigi életed történetét. Veszteni nem veszthetsz rajta semmit, időd meg úgyis van bőven itt.

– Majd megfontolom.

Úgy gondoltam, hogy épp elég ideig főttek már a halak, ezért visszatértem a kunyhóba. Láttam, hogy igazam volt, úgyhogy levettem a tűzről az üstöt, és rövidesen már az asztalkánál falatoztam.

Az Alakváltó csak azután jutott ismét eszembe, hogy kimostam az üstöt, azonban addigra már közel s távol nyoma sem volt. De annyit elért, hogy tényleg elkezdtem leírni életem történetét.