Épp egy jó barátommal beszélgettem mindenféle dolgokról, amikor hirtelen egy megszólalása nyomán eszembe jutott még egy elfogadható életcél: élj úgy, hogy ha naplót írnál, izgalmas olvasmány legyen. Oh és igen, csak azért írom ezt a bejegyzést magyarul, mert milyen már, hogy a tartalmas bejegyzéseim közül két kedvencem angolul van?

Nehéz feladat, nem? Mármint életcélt találni. De mégis, mégis, ha nem találsz, akkor is tudsz valahogy élni. Céltalanul… (Szerkesztői jegyzet: itt döbbentem rá, hogy ez a bejegyzés sem lesz olyan jó, mint amilyet szeretnék. Egyszerűen azért, mert véletlenszerűen fog kiönteni belőlem ez a gondolatfolyam – egy ilyen egyszerű dolog köré, mint a fent említett potenciális életcél, nem tudnék hosszú bejegyzést kanyarítani. Hát még akkor ilyen fáradtan.)

Céltalanul élni fájdalmas. Na jó, ha fájdalmasnak nem is lehetne mondani, de nekem kellemetlen érzés, valahányszor véletlenül megérintem azt a kis rücskös kupacot a tudatom hátuljában, ami aljában ott rejtőzik a céltalanság viszkető gondolata. Olyasmi érzés ez, mint amikor valami rég megbeszélt és rég várt találkozóról vagyok késésben – főleg ha nem saját hibámból.

Elixír. Ennek a szónak nagyon egzotikus hangzása van, nem? Az Ezeregy éjszaka meséit idézi fel, de nem olyan szellemben, mint azt a CáPAca tette, ahol ez a csodás gyűjtemény csak egy, a gondolati lények ellen írt labirintus, hanem úgy, ahogy én láttam pár éve, amikor elmerültem az arab világ napsütéses fantáziájában. Egy világ, ahol a dzsinnek lámpákba zárva várják, hogy valaki végre meg akarja tisztítani börtönüket, hogy kijussanak végre a szabad levegőre, még ha végtelenül engedelmes szolgákként is; ahol az egyszerű legényekből lesznek a kalifák, és az igaz, a jó mindig győzedelmeskedik. Visszakanyarodva, nekem is most arra lenne szükségem. Nem arra az életelixírre, amit az alkimisták úgy keresnek, még csak nem is az azt kiizzadó Bölcsek Kövére, hanem csak egy válaszra. Hova? Vagy még inkább: miért?

Ezt az elixírt hívnám én egy életcélnak. Mit akarnék elérni? Eddig már kitaláltam néhány nagyon hangzatos változatot, azonban szinte azonnal rájöttem, hogy azok bizony nem életcélok, hanem életmódok. “Élj úgy, hogy ne legyen mit megbánnod.” – ez az egyik például, amihez tartom magam. Amit fent leírtam, a mai este szüleménye, de mostantól azt is próbálom majd követni. De ez még nem mondja meg, hogy merre.

És akkor itt van egy olyan pont, ahol mindig elszégyellem magam egy kicsit, hogy életcélt keresek. Rászorulok egy célra, hogy megmondja, merre kell mennem, mit kell választanom? Valami vagy valaki másnak kell döntenie helyettem, hogy hova tovább? Ezt nevezném én önállóságnak?

Egy csepp matekos nyelvezettel: most akkor vessük össze ezt a kettőt. Egyrészt kéne egy cél, hogy legyen mihez tartanom, másrészről meg nem akarnám beskatulyázni magamat, hogy csak előre, sehova el. Aurea mediocretas? Tehát: keressek egy olyan célt, amit el akarok érni. Már magában ez is gondot okoz. És aztán még tartsak úgy ehhez a célhoz, hogy ne legyek beszűkült? Talán még ez lenne a könnyebbik fele a dolognak…

Most pedig váltok a gyorstalpaló és/vagy önfejlesztő tanfolyamok stílusára: kezdjük akkor az elejéről. Mit is akarunk elérni? Hülye kérdés, hiszen pont erre akarok rájönni. Fel akarok találni valamit? Nem lenne rossz. De az biztos, hogy valami maradandót akarok alkotni. Már egyszer úgyis említettem a CáPAcát, hát most megint: mint ahogy Clio úgy akart halála után is nyomot hagyni a világban, hogy a majdani dögcédulás nagylábujjára egy mosolygó fejet tetováltatott (ami mellesleg nem is rossz ötlet, csak azért nem csinálom meg, mert nem én találtam ki), én úgy akarok nyomot hagyni, hogy valamit leteszek az asztalra. Ezzel két gond van: először, ha nem végtelenül új és forradalmi az a valami, akkor a fogalmam úgy tűnne el a nevem mögül – már ha a nevem nem tűnne el – , mint az történt például Diesellel. Kinek jut mostanában eszébe a dízelmotor szóról a feltalálója? A másik gond, hogy amit én leteszek az asztalra, azt más valaki lesöpörheti onnan. És akkor ismét ott vagyok, ahol a part szakad.

De tulajdonképpen akkor én most azt akarnám elérni, hogy halhatatlanná váljak? Ha már a testem – és pesszimistább nézőpontból a lelkem – mulandó, akkor úgy akarok fennmaradni, legalább az emberek emlékezetében, hogy valamit maradandót alkotok? És mégis mi maradandó?

Lehet, hogy mégis csak bele fogom ásni magam a káoszelméletbe. Mert hol máshol lehetne nevet szerezni, mint a tudomány peremén? Vagy inkább a tudomány élén. Merthogy a káoszelmélet éppen egy olyan éle a tudománynak, ami élesen hasítja a sötétséget. Másik mód lenne az irodalom – hiszen a nagy költők még évszázadok, vagy akár évezredek múltán is ismertek maradnak, és a versek ráadásul jó szellem-megőrzőknek is bizonyulnak, vagy legalábbis úgy tűnik. E mellett szól az is, hogy a tudomány mostanában bezárkózott. A huszadik század második feléből nem tudna az átlagember egy nagy tudóst sem mondani, akik például a káoszelméleten dolgozott: pedig ott vannak. Még az informácóelmélet megalkotóját sem tudná megnevezni – még én sem tudnám, pedig engem “számítógépes srácnak” tartanak. Az irodalomban viszont még nehezebb maradandót alkotni, mint a tudományban. Umberto Eco írta a – megkockáztatom – kedvenc könyvemet, a Foucault-ingát, és mégis. Az utca embere őt nem ismeri. Akkor hova?

Tegyek le a nagy célokról, éljek csendes életet, teremtsek otthont és legyen nagy családom (még nagyobb, mint most), haljak meg békében és tétlenül? Bár idilli, gondolom, azért lehet érezni, hogy ez így nekem kevés lenne…

Van egy olyan érzésem, hogy erről még fogtok itt olvasni.