Megint csak egy írás következik. Amikor megkarcolom egy érdekesebb terület felszínét, mint most a keleti társadalmak és filozófiák esetében, kedvem lenne elmerülni bennük, nyakig. Érdekelne, milyen volt az élet a védikus kor Indiájában, vagy annak az ifjú Tang-dinasztiabeli kínai császárnak az udvartartása, aki alatt ugyan virágzott a birodalom, de őt csak a szerelme és a világ szépsége érdekelte. Jó lenne tudni, egész pontosan mit is értett Zarathustra a Mazda alatt, vagy hogy mi volt az igazi neve Lao-ce-nek. Persze csak szemezgettem a bőséges felhozatalból.

Filozófiai rendszereket röviden összehasonlítani és főleg véleményt alkotni róluk egyáltalán nem egy könnyű feladat, és ezt csak fokozza, ha ráadásul az összehasonlítás egyik oldalán nem csak egy, hanem tucatnyi filozófia áll. Mert hát mi számít keleti filozófiának egyáltalán? Az ind vagy a kínai filozófia, esetleg a perzsa vagy talán a japán vallásfilozófiák, netán a bölcs Buddha tanításai, talán az iszlám gondolkodása? A „keleti” csoportosítás már azért is szerencsétlen, mert ezek a filozófiák legalább olyan távol állnak egymástól, mint az európaitól: vegyük csak az iszlám és a konfucianizmus példáját. Míg Európában nagyjából egy vonalon zajlott a filozófia fejlődése, a görögöktől lényegében egyenes út vezetett Hegelig, keleten a különböző kultúrákban (arab, ind, kínai) mind külön gondolkodásmódok jelentek meg, külön filozófiák alakultak ki, melyek teljesen eltérőek voltak.

A legősibb filozofikus írásoknak az ősi Indiában keletkezett Védákat, és az ezekhez írott magyarázatokat, mint az Upanisádok és a szútrák, lehet tekinteni. Ugyanakkor talán már az ezek előtt is fennálló dzsainizmust lehet talán a legrégebbi filozófiának tekinteni, bár ennek természetesen erős vallási színezete is volt – de hát keleten a filozófiák később sem igazán különültek el olyan határozottan a vallástól, mint nyugaton. Ez az irányzat nagyjából egyidős az egyiptomi vallással és filozófiával, ami utóbbi szintén jelentősen a valláshoz kötődött, és főleg a később teológiának nevezett iránnyal foglalkozott. Szintén nagyjából ezekkel egy időben jött létre a krétai minószi kultúra, bár ott még filozófiáról közel sem beszélhetünk – ugyanakkor, mivel részben ebből nőtt ki a későbbi görög filozófia táptalaját alkotó fejlett ókori kultúra, meg kell említenem. A dzsainizmus szerint minden élőlény egy örökéletű lélekkel rendelkező egyén, és ezért még a legkisebb bogarak vagy akár egy hagymanövény elpusztítását is bűnnek tartják, tartózkodnak minden élőlény elpusztításától (ahimszá). Emiatt szélsőséges vegetarianizmusban élnek, valamint fogadalmat kell tenniük – és főleg ebben nyilvánul meg vallás-léte – a hazugság és a lopás elkerüléséről, a szüzesség megtartásáról és a tulajdonról való lemondásról. Az Upanisádok nagyon sok filozófust megemlítenek, közülük az egyik legjelentősebb volt Uddalaka, akinek természetfilozófiája nagyban hasonlított a preszókratikus görög gondolkodókéra, azzal a jelentős különbséggel, hogy jóval megelőzi őket. A modern korban is felbukkannak az Upanisádok, egész pontosan Schopenhauer gondolkodására gyakoroltak nagy hatást. Egyébként az Upanisádok egyik legismertebb tanítása szerint az ember végső célja felismerni, hogy a lélek (átman) és a személytelen teremtő istenség (brahman) egy. Az ezekből kinövő Szánkhja-rendszer talán a legrégebbi teljes bölcseleti rendszer, és a későbbi indiai filozófiákon kívül nagy hatással volt a nyugati gnosztikus és újplatonista gondolkodókra is. A szánkhja filozófia dualista, benne az anyag (pakriti) és a szellem, a lélek (purusa) egyaránt létező, ebben nagyon hasonlít Platón gondolkodására. Ugyanakkor egyik sincs alárendelve a másiknak, sőt, némely gondolati funkciókat egyenesen az anyag lát el, mivel a szánkhja szerint a természet nem egy passzív, élettelen dolog, hanem nagyon is eleven. A világnak ugyanakkor vannak holt részei is, azok, amiket a milétoszi görögök őselemnek neveztek: az éter, a föld, a tűz, a víz és a levegő. Szintén felbukkan a milétosziaknál (egész pontosan Anaximandrosznál) a szánkhja elvont őseleme, a „természet gyökere”, ami minden létező egységét takarja. A lélek eredetileg független az anyagtól, csak kíváncsiságból ugrik bele a világfolyamba, és maga köré húz egy úgynevezett finomtestet, anyagi lelket, ami főleg az értelemből áll, és nem pusztul el az anyagi test halálával, hanem újjászületik – ezért a halál nem jelenti az anyagi léttől való elszakadást, sem a szenvedés végét. Ha a lélek felismeri, hogy független az anyagtól, szabaddá válik, megszabadul szenvedéstől, és el tud szakadni az anyagtól – a szenvedések ilyen jellegű kerülése nagyon hasonlít az ókori görögöknél felbukkanó ataraxia gondolatára. A buddhizmus nagyon közel áll a szankhjához, azzal a különbséggel, hogy tagadja a kívülálló isten és az örök lélek létezését. Hirdeti az erőszaktól és szélsőségektől mentes, erkölcsös életvitelt és a szellemi fegyelmet. Ezt nevezik a középút (madhjamaka) tanításának – gondolom mindenkinek feltűnt a hasonlóság ez és a horatiusi arany középszer (aurea mediocritas) között.

Indiától nem is olyan messze, egész pontosan a Himalája túloldalán, Kínában szintén nagyon hamar nagyon fejlett kultúrák alakultak ki, ami egy bizonyos idő után magával vonta a filozófia kialakulását. Azt a korszakot, amiben ez a gondolati kibontakozás lezajlott, nevezik a Gondolat Száz Iskolája Versengésének (百家爭鳴 – bǎijiā zhēngmíng), mivel ekkor, bár a társadalom és az állam káoszba és állandósuló harcokba süllyedt, virágzott a kínai gondolkodás, minden filozófiai problémát és elképzelést szabadon megvitattak, és újakat alakítottak ki. Ebben a korban alakult ki a kínai filozófia két fő irányzata, a konfucianizmus (儒家 – Rújiā) és a taoizmus (valamint a legalizmus, a jin-jang iskolája, a mohizmus, amikre most nem térnék ki). Ezek közül talán a konfucianizmus a legismertebb, mely nevét az alapítójáról, Konfuciusról kapta (ez persze csak egy átirata nevének, eredetileg Kong Fuzsinak (孔夫子 – Kǒng Fūzǐ) hívták), a Hérakleitosszal egy időben élt bölcsről. Érdekesség, hogy Konfucius leszármazottait a mai napig számon tartják, közülük sok előkelő főúr és uralkodó került ki Kína történetében. Az ő filozófiájában legnagyobb szerepet a helyes erkölcsi út megtalálása játssza, viszont elutasítja a taoizmus azon gondolatát, hogy a taónak mágikus ereje volna, az egy végzetszerű hatalom, amibe az embereknek nincs beleszólása – ezzel szinte a reformáció-korabeli kálvinista predesztináció gondolatát fogalmazták meg, közel kétezer évvel korábban. Szerinte a tao megszabja az emberek viselkedését is, egy örök erkölcsi törvényt képvisel, különösen nagy hangsúllyal az ősök tiszteletére. Ugyanakkor Konfucius gondolkodása minden egyéb filozófiai területre is kiterjedt, nem volt az etikára korlátozva. Konfucius és követői rendszerezték és kibővítették a korábbi korokból származó írásokat, és ezeket az öt könyvbe (五經 – Wǔjīng) állították össze. A legjelentősebb ezek közül filozófiai szempontból a Változások Könyve (易經 – Yì Jīng) volt. Ebben sok olyan elemet lehet felismerni, ami az ókori görög és hellenisztikus filozófiákban is felbukkant. A könyv címéből már egyértelműen következik, hogy a dialektika, amit Hérakleitosz kapcsán ismerünk meg először a filozófiatörténetben, fontos szerepet játszik benne, ennek segítségével vezeti rá az embereket a helyes gondolkodására és a sors működésére – Hegel, aki érdeklődött a taoizmus iránt, valószínűleg innen is merített ihletet saját rendszeréhez. A Változások Könyve az Egyből indul ki, amiből „kipattan” a két ellentétes őserő, a jin és a jang, ezek kölcsönhatásaiból pedig a világ alapját alkotó négy őserő, a „magasztos”, az „átható”, az „előmozdító” és az „állandó” jött létre. A Változások Könyve mellett a másik hatalmas hatású könyv a keleti gondolkodás történetében az Út és Erény Könyve (道德經 – dào dé jīng) volt, aminek szerzőjét a hagyomány Lao-ce (老子 – Lǎozǐ), azaz öreg mester néven ismeri. A Könyv keletkezése nagyjából a klasszikus görög filozófia (Szókratész, Platón és Arisztotelész) idejére datálható, azonban a benne foglalt hagyományok és szellemi gyakorlatok már ezer évvel korábban léteztek, és a Könyv létrejöttéig szájhagyomány útján terjedtek. A Könyvnek nincs vallási tartalma, a nagyszámú taoista papság fő feladatának a helyes út (道 – dào) megismerését és hirdetését tartja. Szerintük a tao megváltoztathatatlan és örök, és egyedül az emberi szenvedély zavarhatja meg kibontakozását. Éppen ezért a vágyakról le kell mondani, és el kell jutni a nemcselekvés állapotába (無為 – vu vei), ami nagyon emlékeztet a hellenisztikus filozófiák passzív viselkedési ideáljaira. A tao egy elv, és mint ilyen, a taoizmus szerint nincs neve, mivel minden név valamilyen meghatározott létezőt jelöl, azonban a tao minden létező felett áll – ez már szinte a skolasztika-korabeli unverzália-vitákra emlékeztet. A taoisták hite szerint sok isten létezik, azonban ezek nem testesülnek meg – ugyanakkor az anyagot a tao megnyilvánulásának tartják. A halálnak nincs különösebb értelme a szemükben, a mindent átható egyensúly szellemében csak az élet szükséges velejárója. A taoizmus szerint ugyanis minden fogalommal egyszerre létezik az ellentéte is: mi értelme lenne például a „jó”-nak, ha nem létezne mellette a „rossz”? Egy fogalom, ami önmagában létezik, értelmetlen.

A japán filozófia lényegében a kínai keveredése számos őshonos japán elemmel, amik viszont a gondolatok lényegén nem sokat változtattak. A sintó (神道 – shintō), a japán vallás nem különösebben merészkedik a filozófia felségvizeire, bár neve, az „Istenek Útja”, valami gondolati útmutatást sugall, erről nincs szó, inkább csak egy fejlett – talán legfejlettebb – változatát láthatjuk benne a sámánizmusnak.

Ázsia nyugati végén a kialakuló mohamedán filozófia sokkal inkább tartozhatna a „nyugati” filozófiák közé, mivel mind fő gondolati problémáiban, mind felépítésében azokra hasonlít inkább. Az ősi Iránban, Perzsiában a Nietzsche által könyve címszereplőjéül választott Zarathustra épített ki filozofikus elemekkel is rendelkező vallást valamikor az időszámításunk előtti évezred első felében. Szemléletében a világot a két őserő, az igazság (aša) és a hazugság (druj) harca határozza meg. Az aša a zarathustrianizmusban mindennek az alapja, beleértve az Ahura Mazdā-t (Legbölcsebb Út), az istent, aki maga az aša. Az emberiség és minden létező célja szerinte az aša fenntartása és erősítése, ami az emberek esetében az életben való aktív cselekvéssel, jó gondolatok, szavak és tettek által történik. Azonban ez szinte teljesen eltűnt az iszlám felvirágzásával, bár napjainkig közel kétszázezer követője van. Az iszlám filozófia (الفلسفة الإسلامي) lényege az értelem és a vallás összehangolása. Ez főleg azért ütközik akadályokba, mivel nehezen elkülöníthető a kettő. Ebből következik, hogy az iszlám filozófiája főleg vallási témákkal foglalkozik, így működési területei főleg az etika és a teológia. A mohamedán filozófusok, mint például a híres Arisztotelész-kommentátor Averroës (ابن رش – Ibn Rusd), nem feltétlen forradalmi új gondolataikkal járultak hozzá a világ fejlődéséhez, hanem azzal, hogy a keleti műveltséget és felfedezéseket közvetítették a nyugati világ számára. A görög és keleti műveltség ismerete az iszlám világban is egyfajta skolasztikát hozott létre, és ennek filozófusai, hasonlóképpen a keresztény skolasztika gondolkodóihoz, nem voltak hajlandóak ellentmondást elfogadni a gondolatok és a szent írások között. Az iszlám és a kereszténység mindig is testvérek voltak, az összes eltérés közöttük csak a hangsúlyokon van, lényegükben egyek.

A keleti filozófiák és a tudomány a luxuscikkekkel együtt érkezett Ázsiából – vagy ha az iszlám filozófiáját tekintjük, tálcán (mondjuk inkább kardélen) hozták az arabok. Nem tartanám ezt a csoportosítást helyesnek már csak a kereszténység és az iszlám közötti nagy hasonlóságok miatt is, ami az iszlámot sokkal inkább a nyugati világhoz köti, mint a keletihez, amivel legfeljebb a karavánutak mentén és a Mogul-birodalomban találkozott. A távol-keleti filozófiákra tekintve azonnal feltűnik a jelentős eltérés a nyugati filozófiákkal szemben. Ahogy általában a keleti ember vérmérsékletét tekintve is nyugodtabb, fegyelmezettebb, úgy filozófiájuk is sokkal higgadtabb, nem egy rohamtempóban fejlődő, állandó forradalomban élő rendszer, mint a nyugati, hanem egy érett felnőtt módjára megfontoltan változó gondolkodási forma. A keleti gondolkodóknak sikerült az embereket valóban rászoktatni valamelyest a helyes út követésére, a szélsőségektől való tartózkodásra – bár ezt a nyugati kultúra betörése veszélyeztetni látszik. Míg a nyugati filozófiák gyökere a jellegzetes, agresszív vallásokban ered, addig keleten pont fordítva történik, a mérsékelt bölcsesség kezdettől fogva ott bábáskodott a vallások születésénél, sőt, a hinduizmuson kívül, mely egy kétmillió éves ősi kultúra örökségére épül, minden keleti vallás sokkal inkább életfilozófia, mint egy babonás, szertartásokra épülő vallás – ahogy Popper Péter Gandol nevű bölcse szájába adja: egy vallás már haldoklik, ha szertartásrendre van szüksége. A keveredés napjaink globalizált társadalmában elkerülhetetlen: a keleti gondolkodás elterjed a nyugati társadalomban, és sajnos ez visszafelé is működik, a rohanó, tomboló nyugati életforma lesújt a keleti világban. A világban szükség lenne arra, hogy feltűnjön az embereknek, hogy valójában mindennek megvan a maga helye, ideje és a megfelelő helyzet, amikor valamihez hozzá szabad nyúlni. Ehhez képest a nyugati ember mindent megragad, magával visz, és ezzel egységes, szürke plazmává formálja – valószínűleg öntudatlanul – a világot. A keleti emberről fenntartott idea viszont teljesen más: egy csendes, szemlélődő, a világgal harmóniában élő ember, aki naphosszat ül a virágzó cseresznyefa alatt, nézi a szirmok apró szépségét, ahogy a szél libegteti őket, majd este a csillagokat fűzi képzeletbeli gyöngysorba, hogy a számára oly kedves Hold nyakába akassza díszként. Persze ez is csak egy idea, és manapság az egykori csendes keleti világ, mintegy megfertőzve a nyugati sebességtől, hihetetlen hévvel kezdett el lobogni, és talán már nyugatibb, mint maga a nyugati világ, ami már megszokta az ütemet, nem roskad össze alatta, és elfogadja átlagosnak. A kelet viszont még előszörre érzi csak a nyugat ópiumát, még végtelen kábultságban tombol tőle, míg a nyugat szinte megretten tőle, hogy mit tesz a csendes kelettel, ő, aki már úgy megszokta a sebesség mámorát, hogy nem tudja magát még jobban túlhajtani, ellenálló lett saját mérgével szemben. Lehet, hogy ideje felcserélődnie a szerepeknek? Eljött az idő, hogy a nyugati ember váljon a békésen bölcselő, a világot békésen szemlélő érett gondolkodóvá, míg a keleti ember korábbi higgadtságát feledve vesse bele magát abba a tobzódásba, amibe a nyugati már belefáradt, ami jelen állás szerint valóban legalább olyan gyilkos dolog lesz nekik, mint az angolok által Kínából elhozott ópium (volt) mindenkinek.