Ahhoz, hogy nyugodtan lehessen kutatni az én megjelenési formái után az ókori filozófiákban – merthogy nyilván nem elég mindig csak a legelső formát megtalálni és jellemezni, hanem a későbbi, még mindig ókori változatokat is hasonlóképpen kellene vizsgálni, nem beszélve a későbbi én-képekre gyakorolt befolyásukról –, ideális kiindulási pont lehet, ha önkényesen kiválasztunk egy időpontot, amikor az ókorban virágzott a bölcselet, és ebből a pontból két irányba kiindulva végigtekintünk a történelmen. Mondjuk először lehet, hogy tisztázni kéne, hogy tulajdonképpen mit takar az, hogy “én”…

Ennek az írásnak viszont megvan az a jó hatása, hogy felgyújtotta bennem végre azt a lángot, ami olyan csinosan kialudt az utóbbi időben. Folytatása lesz még, úgy érzem. Legalábbis lesz egy kimerítő írásom az énről és a kapcsolódókról… (Észreveszem magamon, hogy rászokok a melléknevek főnévként való önálló használatára. Kierkegaard rossz hatásai.)

Egyszer Csuang-ce azt álmodta, hogy pillangó, szabadon szállt a rétek fölött, élvezte a virágok illatát. Aztán amikor felébredt, Csuang-ce testében, hirtelen felébredt benne a kétség. Meg is osztotta egy tanítványával: „Aludtam, és kétség ébred bennem. Azt álmodtam, hogy pillangó vagyok, és most, hogy felébredtem, nem tudom, hogy pillangó vagyok, aki azt álmodja, hogy ő Csuang-ce, vagy Csuang-ce vagyok, aki azt álmodta, hogy pillangó.” De ő is érezte, hogy kell legyen valami különbség Csuang-ce és egy pillangó között, és ezt nevezte el a Dolgok Átváltozásának.

A kínai bölcs problémája nagyon is érthető, bár a tanítvány egyértelműnek gondolta, hogy mestere csak álmodott. Viszont ha Csuang-ce, a lepke csak álmodja, hogy filozófus, akkor a tanítványát is álmodhatja olyanra, hogy úgy tudja, hogy ő Csuang-ce, a filozófus. Egy dolog viszont biztos: Csuang-ce, mint filozófus, és Csuang-ce, mint lepke ugyanazzal az énnel rendelkeztek, tehát a kettő lényegileg mégis ugyanaz, bár anyagilag nyilvánvalóan nem. Az hogy hol van a választóvonal a lepke és Csuang-ce között, már érdekesebb kérdés. Csuang-ce viszont úgy gondolta, hogy az ilyen gondolatokkal, amikre nem találhatunk semmiféle választ, nem foglalkozhat a helyes úton (tao) járó ember.

Lao-ce nagy jelentőséget tulajdonít önmagunk megismerésének, hiszen ha ismerjük magunkat, már egy lépéssel közelebb kerülünk a világ megismeréséhez. Ahogy írja: „Mások megismerése bölcsesség, önmagunk megismerése megvilágosodás. Mások megismeréséhez erő kell, önmagunk megismeréséhez erőlködnünk kell.” A Megvilágosodott, azaz a Buddha azt tanította, hogy az én csak az önálló létezés illúziója. Az embernek nincsen saját lelke – csak egy darab az egészből, ami egyéninek képzeli magát. A nirvána jelenti azt, amikor az ember „lelke” felismeri, hogy valójában az egész része, és nem próbál meg többé egyéniségként élni, hanem az egész részeként.

A világ túlsó végén a görög filozófusok is gondolkoztak az énről, mint fogalomról, nem csak a keleti bölcsek. Platón és Szókratész – mivel utóbbi tanítását csak előbbi tolmácsolásában ismerhetjük meg, nehéz eldönteni, hogy valójában melyik gondolat melyiküké eredetileg – szerint a lélek az ember lényege. Lényeg, mint az emberi lénytől független, testetlen létező. Három részből áll, az értelemből, az érzelemből és a vágyból, melyek mind ellátnak valami feladatot és csak ha egyensúlyban vannak él az ember igazán teljes életet. Arisztotelész egyetértett velük annyiban, hogy a lélek az a lényege a létezésnek, viszont nem fogadta el, hogy független lenne. Arisztotelész inkább úgy gondolta, hogy a lélek valójában a test első cselekvése, egy testi működés. Saját kifejezésével élve, a „baltának azért van éle, hogy vágjon – az embernek azért van teste, hogy gondolkodjon”. Ezzel lényegében megszüntette a tudatot, mint önmagáért való létezőt, hanem csak mint egy mellékes testi funkciót fogadta el, ami nagyjából olyan jelentőséggel bír a test gondolkozási feladatainak ellátásában, mint a gyomor emésztése a táplálkozásban.

Avicenna bebizonyította – be vélte bizonyítani – az öntudat függetlenségét a fizikai érzékeléstől. Erre szolgál híres lebegő ember „kísérlete”: képzeljük el magunkat, amint egy fizikai érzékelésektől teljesen mentes környezetben lebegünk. Semmit nem érzékelünk, még a saját testünket se, és mégis vagyunk – hiszen ha azt mondjuk, hogy valami nem érzékel, azzal már kimondtuk, hogy kell lennie valaminek, ami elvégzi a nem-érzékelés kvázi-cselekvését. Ugyanakkor nem csak ezzel a kifacsart, szavakkal játszó fél-bizonyítékkal szolgál ez a kísérlet, hanem hasonlóan könnyen támadható tapasztalatival is – hiszen nem tudhatjuk, hogy egy ilyen nem-valós szituációban, mint egy ilyen érzékelésektől mentes világban való „lebegés”, tulajdonképpen hogyan viselkednénk, egyszerűen azért, mert még nem volt ilyenben részünk; vagy ha volt is, nem emlékszünk rá, tehát akkor nem volt öntudatunk, ami viszont megcáfolná az öntudat testtől való függetlenségét.