Valamiért ez sem jön be annyira… Legalábbis én úgy érzem, hogy nem sikerült olyan fényesen, mint kellett volna, pedig nagyon érdekes lenne mélyebben elmerülni ebben a logikai pozitivista gondolatvilágban. Úgy egyáltalán, komolyabban kéne foglalkozni a logikával – azt hiszem, utána fogok nézni az analitikus filozófiáknak. Ma még várható egy esszé, holnap ugyanis mindenképp be kell adnom, nagyjából egy óra múlva kész lesz, addig maradjon meglepetés. Ja és addig jó “szórakozást” ehhez, kritikák, vélemények, továbbgondolások, kapcsolódó elmélkedések örömmel látva (csak ilyen szép magyarosan).

A neo-pozitivizmus, vagy ahogy inkább nevezni szokták, a logikai empirizmus, egy modern kori filozófia a tudományfilozófiák „családjából”, ami a (természet)tudományok minden egyéb előtti fontosságát hangsúlyozza. Gyakran beszélnek róla úgy, mint a racionalizmus és az empirizmus közti több korszakot átölelő ellentétet megszüntető filozófiáról, mivel magába olvasztotta mindkét irányzatot.

A tudományos módszer lényege a hipotetikus-deduktív logikai struktúra. Ez azt jelenti, hogy először felállítunk egy hipotézist, feltételezést olyan adatok alapján, melyek kísérletekkel és közvetlen tapasztalatokkal nyertünk, majd ezt ellenőrizzük. Az ellenőrzés deduktív módon, azaz az általánostól az egyes felé mutató logikai úton történik, mivel így lehet valóban általánosan érvényes igazságokhoz eljutni. Az egész folyamat leírható négy lépésben. Először a tapasztalatokat kell gyűjteni, kísérleti vagy egyéb módon a vizsgálandóról (valami újról, ismeretlenről vagy még megmagyarázatlanról), majd ezek rendszerezése után próbáljunk meg valamiféle magyarázatot kidolgozni a felvetődött problémára. Harmadik lépésként a feltételezésünk alapján vezessünk le valamiféle következményt. Végső soron pedig ellenőrizni kell a feltételezésünket. Először is meg kell próbálni bebizonyítani az ellenkezőjét – itt gyakori logikai hiba, ha a harmadik lépésben kapott következményt a feltételezés bizonyítékaként fogjuk fel. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a harmadik lépés feltételezi a feltételezés igaz voltát. Kísérlettel is igazolni kell a feltételezés helyességét. Ha megerősítést nyer a feltételezésünk, akkor ismételni kell a harmadik lépést. Ha megcáfoltatik, akkor a második lépéstől kell újra kezdeni, azaz fel kell építeni egy másik lehetséges magyarázatot. Fontos megjegyezni, hogy deduktív módon nem tudunk gondolkodni, csak a tapasztalataink alapján, azaz induktív módon. Ebből következik, hogy több millió kísérlet sem bizonyít feltétlenül egy állítást, ugyanakkor akár egy is megcáfolhatja.

A logikai empirizmus módszere nagyon hasonló ehhez. Ha a tudományos módszert két lépésre egyszerűsítjük, a megismerésre és az igazolásra, akkor mondhatjuk, hogy a logikai empirizmus a hangsúlyt szinte teljes egészében az igazolásra helyezi. A pozitivizmustól örökölte meg a nyelvtudomány tanulmányozásának a célját, ezzel rögtön egy jelentős eltérést mutatva a klasszikus empirizmussal szemben: míg ez utóbbiban pszichológiai entitások származását vizsgálják, addig az előbbiben nyelvi entitások logikai levezethetőségét. A logikai pozitivizmus nem ismer el semmi olyan állítást értelmesnek, amelynek nem igazolható (verifikálható) igazságtartalma. Ilyen alapon teljesen elvetik a metafizikát, mivel az abban levezetett következtetések, állítások logikailag és tapasztalatilag nem igazolhatók. A nyelv vizsgálatát viszont két szempontból is nagy fontosságúnak ítélték: egyrészt mivel bemutatta, hogy a metafizika „üres” filozófiai problémái kizárólag a nyelv hibás használatából adódnak, másrészt mert a nyelv finomításával tisztábbá válik a tudományos fogalomalkotás és az elméletek felépítése. Ugyanakkor a tudománnyal szemben nem tartották a tudományelmélet feladatának a megismerésnek, mint a problémák egy lehetséges megoldási módjának vizsgálatát, kizárólag az igazolásra koncentráltak. Az igazolást is absztrakt(abb) formában vizsgálták: arra kerestek választ, miképpen járt volna el a tudós, ha teljesen racionális megismerő alanyként végzi feladatát – ezzel a tudományos törvények igazolásának elvont modelljét próbálták megalkotni. A logikai empirizmus egyik legnagyobb problémája, hogy magát a verifikáció elvét nem tudták úgy megfogalmazni, hogy egyértelműen meghatározza az értelmes és értelmetlen közti határvonalat.

A különbség egyértelműen látható. Míg a logikai empirizmus feladatának a tudományok vizsgálatát tartotta, nem vállalta a tudományos módszer egyik kulcselemének, a megismerésnek a kutatását, hanem kizárólag a végső lépésre, az igazolásra fektettek hangsúlyt, ami viszont hamar magát a logikai empirizmust is ellehetetlenítette. A verifikáció elvének egyik alapköve lett volna a tudományos törvények verifikálhatóságának bizonyítása, azonban ez logikailag is belátható, hogy nem lehetséges. Az ilyen törvények elvileg ugyanis végtelen sok tapasztalati tényen alapulnak, azonban nyilvánvaló, hogy a valóságban csak véges sok megfigyelési adat áll rendelkezésre. Ebből látható, hogy a tudományos törvények nem vezethetőek vissza véges számú, pusztán tapasztalati adatra, így nem verifikálhatóak – e miatt, logikai alapon is el kell vetni a verifikáció elvét.