Ezt még tegnap írtam, csak nem tudtam publikálni, mert rohannom kellett (a németekkel buliztunk). Azért írtam meg ilyen szokatlan időpontban, mert ma volt a filozófia OKTV (igen, ilyen is van, és persze ott voltam), és még előtte le akartam adni. Egyébként az OKTV — ahogy elvárható — nem volt könnyű, sőt. A legnehezebb része az idézet-felismerés volt, de így is remélem, hogy meglesz a 40 pont az 50-ből. Majd kiderül.

Ahogy most nézegetem az írásaim mappáját (virtuális természetesen), feltűnt, hogy ez az esszé byte-ra pontosan ugyanakkora (Word dokumentumban), mint amit az én megjelenéséről írtam. Muris.

A XIX. század végén Edmund Husserl létrehozott egy filozófiai irányzatot, a fenomenológiát, ami valami különös oknál fogva nem egy filozófia-tankönyvből kimaradt. A fenomenológia módszer (és Husserl szerint a priori tudomány is), ami a szigorúan tudományos filozófia alapját képezheti, hogy ez által valamennyi gyakorlati tudományt megújíthassa. Mint módszer valóban végtelenül hasznosnak bizonyul, hiszen nem a jelenségek megokolására, hanem az előfeltevések nélküli, tárgyilagos leírására törekszik.

A szkeptikusoktól átveszi az epokhét, a tartózkodást az ítélethozataltól, így a vizsgált dolog létezését teljesen közömbösnek, a konkrét esetben megjelenő változatokhoz hasonlóan mellékesnek tekinti. Vagyis Husserl nem azt vizsgálja, hogy a konkrét esetben miképpen jelenhet meg valami, hanem csak az elvont, absztrakt, általános értelmét vizsgálja. Ez az absztrakció azonban nem azonos az empirista absztrakcióval, első ránézésre akármennyire is hasonlítanak. Husserl szerint a dolgok lényege, az az elvont tartalom, bár objektív, de nem transzcendens, még csak nem is tudaton kívüli, hanem a tiszta én a priori tartalma. A tapasztalt külső világ nyilván nem része az intencionális bensőnek, ellenben a tapasztalat maga igen. A lényeg viszont úgy objektív, hogy ezzel egy időben nem feltétlenül valóságos. Például a meseszörnyek, mint gondolati objektumok megkülönböztethetők az elgondolástól.

Úgy véli, hogy a tudatunkban megjelenő valóság nem egyértelműen adott, hanem sok és sokféle teljesítmény alakítja ki. Éppen ezért nem lehet ez alapján az általánosra irányuló következtetéseket levonni, hiszen a kialakulása alatt sok lényegi mozzanat rejtve marad. A helyes módszer a valóság lényegének megismeréséhez, azaz a lényeglátáshoz (Wesenschau) a fenomenológiai redukció, ami – ahogy Husserl leírja – “minden pszichikai élménynek megfeleltet egy tiszta fenomént, amely a pszichikai élmény tiszta lényegét abszolút adottságában emeli ki”. Azt is kimondja, hogy egy abszolút logikai igazság objektív gondolati tartalom, azaz attól függetlenül mindig igaz, hogy egy megismerő szubjektum elgondolná.

Valamint használ egy úgynevezett élet-világ fogalmat, ami nagyon hasonlít Wittgenstein hasonló elképzelésére, csupán egy jelentős eltérés van a kettő között. Ami Husserlnél eleve adott világ, az az észlelés és a tudomány világa, ami viszont valamilyen módon a szubjektív cselekvésekből vezethető le – ez pedig Wittgenstein gondolataival egyáltalán nincs összhangban. Ez viszont bennem felvet egy kérdést: ha létezik objektív világ – és ezekben a filozófiákban egyértelműen létezőnek fogadják el – és a tapasztalásunk erre kell, hogy irányuljon, bár végül már közel sem a valóságot tükrözi, akkor mint egyéni szubjektumok, tudjuk-e befolyásolni ezt az objektív valóságot. Ez egy platóni rendszerben nem volna gond, azonban ahogy fentebb leírtam, Husserl szerint az általunk felfogott világ az általa életvilágnak nevezett valóságban gyökerezik, ez viszont ismét visszakanyarodik a szubjektumhoz, amennyiben a cselekvés következtében jön létre. Hiányosak forrásaim Husserl elgondolásairól ez irányban, csak néhány átfogó filozófiatörténeti könyv rá irányuló bekezdéseire tudok alapozni, ezek viszont nem közölnek választ erre a kérdésre. Kevés olyan filozófiai rendszer van, amiben a szubjektum kihatással lehet az objektív valóságra, egyik ezek közül a szubjektív idealizmus.

Husserl korai munkássága idején még olyan nézeteket vallott, amelyek nem riasztották a materialista, vagy legalábbis nem olyan elszántan idealista gondolkodókat is, míg későbbi írásairól és gondolatairól ez már nem mondható el. “Hű követői” természetesen tagadták, hogy jelentős elmozdulás történne filozófiájában az idealizmus irányába. Bár filozófiai értelemben nem hasznosítható ellentmondásmentesen rendszere, mint módszer annál inkább. Mint filozófia megakad a tapasztalás egy felsőbb fokánál, a fentebb említett lényeglátásnál, és ezt ugyanúgy a priorinak tartja, mint Kant a formákat. Viszont azzal, hogy rámutatott az objektív logikai igazságok általános érvényére, és igazolta objektivitásukat, valóban egy tudományosan hasznos módszert hozott létre.