Mostanában sok a morgós bejegyzés, de a hangulat ilyen. Meglepő és félelmetes, mennyire ingatag tud lenni az ember világa. Jó napom volt, bár mindenki mondta, milyen nyűgös vagyok – pedig nem is – de most este ezt tetőzi a vacsora. Nyolc óra vándorlás – és vagy egy év kihagyás – után újra olyan “emeletes” szendvicset akartam magamnak készíteni, amiből egy fél betölti a hasam (nem úgy, mint a menza, amiből bár extra adagokat kapunk – tudjátok, hangosan köszönni! – mégis éhen maradunk), kettő meg egy hétre (na jó, egy estére) jóllakat. Hát nem jött össze. Nagy bőszen bevettem magam a kenyerek közé, és mit lát szemem – nincs. Lőttek a szendvicsnek, és most már végletesen harapós lettem. Bosszantó.