Ma délután a “Szerdatársaság” irodalmi délutánján voltam. A téma a vers volt, a vers maga – azaz hogy meddig is tart a vers, hol kezdődik a próza, mi teszi a verset verssé, mi egyáltalán a jó vers és miért. Főleg az avangárd szabad versre volt kihegyezve a dolog, ami nem is lepett meg, ami viszont sokkal inkább, hogy mennyire berögződött álláspontokat lehetett hallani, mennyire rugalmatlanul hallgatták mások véleményét és mennyire nem vettek át belőle semmit. Dacból?

Elhangzott, hogy mi kell a vershez: ritmus. Elhangzott, hogy a vers csak akkor lesz vers, ha jambusok meg trocheusok vannak benne – ahhoz képest nem egy “jó vers” hangzott el, amiben meggyőződésem, hogy legfeljebb véleltenül jelentek meg ezek a – szánom, de számomra ismeretlen ritmusú – verslábak. Amin jót mulattam, hogy a haikut a modern kor divatos nullájának tekintették, csak mert se rím, se ritmus nincs megkötve. Ezt olyan valakitől, aki a huszonegyedik század elején még mindig a Vörösmarty-féle versfogalmat tartja – bár Petőfitől is hangzott el valami nagyon “modern” mű. Különösen azon szórakoztam, hogy ezután egy olyan verset neveztek “jó versnek” és nagy művészetnek, ami a zenében nagyjából a Skinny Puppy.

Nem azért hozom példának a Skinny Puppy-t, mert rossznak tartom. Ellenkezőleg, napok óta a kütyümről csak azt hallgatok. Viszont ettől még nem lesz könnyen fogyasztható. Amikor először hallottam, én is úgy voltam vele, hogy “hát ha neked ez kell, csak tessék”, aztán egyszer csak… Valahogy megtetszett. Nyilván ezekkel a modern művekkel normális, ha így vagyok.

Viszont. Hiába tartom jó “zenének” a Skinny Puppy művészetét, hiába tudom, hogy ők nagyon modernek, azért ha azt mondják nekem, hogy mondjak egy igazi minőségi, színvonalas, tartalommal és formával is rendelkező muzsikát játszó zenekart, szemrebbenés nélkül említeném az első progresszív metál csapatot, ami eszembe jut (jelen esetben ez a Dream Theater). Ezzel a Skinny Puppy-nak esélye sincs vetélkedni, egyszerűen azért, mert a zenéről alkotott általános felfogásnak a közelében sem jár. A zene peremterületén alkotnak nagyot, és nem is tagadják ezt.

Ezért zavar, ha egy “modern” verselő, aki még életében papírra nem vetett egy hagyományos verset, magát a művészet főáramlatába akarja helyezni. Nincs ott a helye. Azoknak is csak szűken, akik különben tudnak akármilyen végletesen kötött formában is verselni.

Meddig marad hát a vers vers? Ritmus, mondanivaló, rím, “ne érjenek a sorok az oldal széléig”, és legyen versnek nevezve az alkotó által. (Ha kihagytam valamit, elnézést kérek.) Ha bármelyik kettő hiányzik ezek közül, már a verssel is sántítani fog valami. Lehet attól még versnek nevezni, viszont onnantól kezdve a művészeti értéke megkérdőjelezhető lesz.

Tévedek?