Gondolatfolyam, elolvasni csak saját felelősségre. Utoljára tavaly ősszel írtam valami ilyesmit, de akkor se publikáltam. Amit igen, az közelében se járt ennek. Csak saját felelősségre, de ha elolvasod, úgyse fogsz tudni hozzászólni.

Megvan annak a hangulata, amikor az ember megiszik egy csésze fekete teát, mézzel és tejjel, két filterből, hogy bivaly ereje legyen, aztán leül olvasni, és egyszerűen nem tud megmaradni. Elheverek a fal felé fordulva az ágyamon, és bámulom a falvédő sárga-fehér bolyhait, meg fölötte a falat, de nem is látom már talán, csak az tűnik föl, hogy valahogy furcsán lüktet a világ – aztán rájövök, hogy nem is a világ lüktet, csak én, az ernyedt testem ugrál, ahogy a szívem, az emberi testemben a legtökéletesebb izmokkal rángva pumpálja a vért keresztül az ereimen, hogy egy sejtem se haljon lehetőleg idő előtti halált… Egyébként Rilkét olvasok, de nem a verseit, hanem egy prózai kötetét. Ilyen nyomasztóan őrült dolgot se olvastam egy jó ideje, és pont illik a hangulatomhoz. Meg a kinti világ hangulatához, ahol lassan egy egész napja zuhog az eső — vagy lehet, hogy már nem is esik?

Nosztalgia, visszaemlékezni a tavaly őszi, hasonló hangulatú estékre, amikor egy héten írtam vagy négy olyan irományt, amivel már lazán beutalót szerezhetnék valami asylum-ba, már ha lenne ilyen Magyarországon – emlékszel? Pedig itt van szinte mind, csak a tavaly őszi archívumot kell átlapozni. Emlékszem, ahogy heverek a szobám közepén az Apocalyptica koncert előtt egy nappal, és ehhez hasonló gondolatfolyamot vetek papírra abba a füzetembe, amibe – úgy tűnik – csak ősszel írok, vagy ha szerelmi válságban vagyok (és a kettő általában egybeesik). Körülöttem vagy öt-hat mécses ég, a hangszórók szórják a hangot, de hogy mit, már nem emlékszem – nyilván Stratovarius vagy Apocalyptica volt, előbbi a hangulata, utóbbi az időzítés miatt. Emlékszem, micsoda nyomott hangulatom volt akkoriban, és mégis valahogy azokat a képeket egy fanyar boldogság járja át, mintha legalábbis egy kellemetlen időszakban mégiscsak boldog lettem volna valahol – úgy tűnik tudat alatt tudtam ezt már akkor is. Most már ténynek tűnik, tűnne, ha megerősíthetném, de csak egy tanú van, az emlékezetem, amiben meg még én sem bízok, nemhogy valami “külső szemlélő” – már ha lehet szemlélőnek nevezni valakit, aki az emlékeim között kutakodik.

Kíváncsi lennék, mi húzza ki belőlem ezeket a szavakat. A koffein, amiből most gondolom nem is kevés kering bennem? A Rilke írás őrült hangulata? Vagy valami, valaki odakint vagy idebent, aki, ami (hoppá, felcserélődött) úgy döntött, hogy nekem gondolatfolyamot kell írnom. Sajnos közel sem tudok olyan élvezhetően megvalósítani egy ilyet, mint Joyce, akinek azért az Ulysses nem ok nélkül lett olyan ismert, amilyen – bár a Finnegans Wake egy kicsit más kategória, azt le nem lehet fordítani, olvasni is kaland. Nem idézem. Dafke. Irreleváns dalszöveg következik.

never found me a reason why
all I saw was a hollow sky
did I set my sights too high
to find the path before me
I dreamed of shooting stars
I travelled out so far
tried to signal where you are
but nothing could assure me
inside outside any side
still I’m looking for alibis
cast aside close my eyes now I’m here
and the words seem hollow now
but I don’t want to let you down
cuz the world just came around
and everything is brighter
I was so unsure
’til I found the door
and you let me in
when the flags have blown away
and the footprints start to fade
will i find my way again
or lose the path before me
I saw the leaves go brown
I saw them falling down
all my dreams lying on the ground
with nothing to assure me
fall came, hard rain, clean again
I’m still waiting and mesmerised
purified, close my eyes, now I’m here
and the words seem hollow now
but I don’t want to let you down
cuz the world just came around
and everything is brighter
I was so unsure
’til I found the door
and you let me in

Threshold – Hollow