2005-ben kétszer is nekifogtam könyvet írni. Mindkettő címében ott van a “sárkány”, gondolom nem meglepő. Aki visszaolvassa az archívumot, láthatja, hogy akkoriban csináltam egy animés oldalt, az Anime Dragont is, ami ugyan nagyon ambíciózus volt és hihetetlen, hogy sikerült bugmentesre kódolnom, de azért csak kihűlt és meghalt. Anno gyártottam neki egy pár tucat kinézetet is, nosztalgia… Na de most jöjjön a korábbi, a fájl dátumozása szerint 2005 februári mű… Töredék.

Sárkányszarv

1. fejezet

Amelyben felbukkan a szereplők többsége, és körvonalazódik a történet.

Helyszín: Alvó Sárkány C osztályú fregattvadász

Hiperűr Kor 1021. évében

Eric már legalább egy hete úton volt. Fáradt, álmos, és legalább négy sebből vérzett. Hát igen, az az utolsó aldebarani kalózhajó nem volt semmi. Azok a nyavalyások! Persze mihelyt feltűntek az Őrzők, azonnal elhúzták a csíkot. De legalább a hajójuk hívókódját megszerezte – amikor bekapták az első találatot, Neorin fogott egy pár pillanatnyi hiperűr-jelet, ami valahova a galaxis magja felé mutatott; ezzel árulták el magukat – ha csendben maradnak, nyugodtan elmenekülhettek volna – de így! Képtelenség. Az Őrzők azonnal ott teremnek, ha valahonnan ezt a jelet észlelik. Ő bezzeg soha nem követett el ilyen hibát az előző hajón, ahol szolgált. Mindig tökéletesen időzítettek, és mire az Őrzők felbukkantak, ők már rég elszeleltek a zsákmánnyal. De minden jónak vége van egyszer. Csapdába csalták őket, a hajót szétlőtték, a kapitányt kivégezték, őket pedig néhány órányi oxigénnel kirakták egy aszteroidára. Szerencsére nem vették észre a jeladókat náluk, úgyhogy tudtak segítséget hívni. A mentőosztag így is későn érkezett – mire megjöttek, már három társa megfulladt. Azóta Eric minden szabad idejét két dolognak szenteli: hogy elkapja azt a nyavalyás bandát, akik ezt tették velük, és hogy megtalálja a Világ Szemét. Óh, a Világ Szeme… a tökéletesség netovábbja, minden Északi Ember, így Eric leghőbb vágya. Állítólag aki egyszer felrakja homlokára, onnantól kezdve bárki szívébe és gondolataiba belelát, és szinte határtalan hatalom birtokosa lesz. Emellett, csak úgy mellékesen, állítólag két-háromszorosára nyújtja a viselője életét. Épp ezért nem keresi senki más, csak az Északiak. A Nyugatiak már amúgy is szenzációsan sokáig élnek a génsebészeik által, az elfeknek – halhatatlanok lévén – nincs szükségük ilyesmire, a törpök és orkok többsége pedig még nem is hallott róla.

Eric megrázta a fejét. Nincs idő merengeni! Elvégre Dorian bármelyik percben megérkezhet, és neki muszáj addigra valami mentséget kitalálni, hogy mit keres a világ végén, a Cassiopeia III rendszer kellős közepén. Dorian is pont a legjobb időpontot választotta a látogatásra – azok az aldebarani ork kalózok valahol még mindig a közelben vannak, Tharkûn szerint a fegyverzet is jelentős károkat szenvedett. És Eric nagyon nem akarta rögtön az első hónapban elveszteni első saját hajóját… hát igen, az Alvó Sárkány tényleg nagyszerű munka. Tharkûn a legjobb fegyverzetet válogatta bele, és Neorinnál jobb navigátprt keresve sem lehet találni. Más meg egy C osztályú fregattvadász “kereskedőhajóra” nem is kell. Valaki hirtelen megszorította Eric vállát; Neorin, az elf navigátor volt. Úgy tűnik, megint elaludt. Ilyen válságos helyzetben! Szörnyű.

– Eric, megjött Dorian. Találj ki valamit gyorsan, mert elég zabosnak tűnik. Nem tetszik neki, hogy ilyen állapotban látja a Sárkányt – meg kell jegyeznem, nekem sem tetszik. Az állandó sugárzás a hajótestből szinte ellehetetleníti a környező űr felderítését, viszont mindenki más már tízezer egységről tudni fogja, hogy itt vagyunk, sérülten.

– Nyugi, Neorin, Dorian te is tudod, hogy mindig fel van húzva. Ha most nem úgy rontana be ide fél percen belül, hogy leüvölti a fejemet a nyakamról, komolyan aggódni kezdenék. – Ezt már a kötélidegzetű elf sem bírta ki mosoly nélkül. – Ugyanakkor abban igazad van, hogy egy: sürgősen meg kell javítani a hajót, kettő: ki kell találni valami mesét, hogy miért vagyunk itt. Nem tartom túl valószínűnek, hogy megbocsátaná, ha kiderülne, hogy…

– …a három uraság nagy vidáman elvonultak csajozni a galaxis legeldugottabb szórakozóhelyére, nehogy én megtaláljam őket?! – ez a mondat természetesen már Dorian, a nyugati emberfaj egyik jeles képviselője torkából tört elő – legalábbis a felső hallásküszöb határát ostromló hangerővel. A magas, sovány, vörös hajú nő két kézzel nyomta vissza Ericet a székbe, nehogy az ijedtében átmeneküljön a hajó túlsó végébe. Dorian a nyugatiak minden jellegzetes vonását magán viselte: magas volt, vörös hajú, sovány és zöld szemű – tökéletes ellentéte az fehérszőke, alacsony, izzó kék szemű Ericnek

– Node kérem, miféle vád ez?! – szólalt meg Dorian mögött egy higgadt, mély, reszelős hang. Tharkûn volt az, Eric tüzérségi tisztje, aki mellesleg az Orion II rendszer egyik jeles törp klánjának a sarja. Most szemrehányóan meredt Dorianra bozontos szemöldöke alól:

– Mégis hogy gondolod, hogy én mindenféle magasnövésű elf vagy ember cicababának csapjam a szelet?! Nem süllyedtem még annyira mélyre!

– Nyugalom Tharkûn. A te ártatlanságodban nem is kételkedem. Viszont ez a két forróvérű ifjonc… – az “ifjonc” szó elég meglepő hatással volt a két érintettre:

–…méghogy én ifjonc?! 350 éve vagyok navigátor! – süvöltötte Neorin.

–…2314 hajót fosztottam ki kalóz koromban, és azóta egyet sem vesztettem! Hogy jössz te ahhoz, hogy engem ifjoncnak nevezz?! – tombolt Eric.

– Nehogy nekem ugorjatok, fiúk! – intette le tökéletes higgadtsággal őket Dorian. – Mindenkinek megvannak a maga hibái, nektek éppenséggel az, hogy veszettül jóképűek vagytok – és sajnos ezt tudjátok is. Ugyanakkor nektek küldetésetek volna, vagy mi a szösz. És ahogy elnézem, ez alatt az egy hónap alatt elég komolyan lelaktátok a hajómat.

– Az én hajóm, már megbocsáss. – mondta már sokkal higgadtabban Eric – Ha jól emlékszem, ezt már megbeszéltük egy párszor. Szét meg nem mi lőttük, hanem az a kis mocsok vadászcirkáló kalózhajó, aminek az oldalán aldebarani ork felségjel volt, és aminek hiperűrjelét a mi nagyszerű navigátorunk hidegvérrel rögzítette a csata közepén. Azóta már az Őrzők is vadásznak a jelre, ha minden igaz. És mivel itt vagyunk a galaxis peremén, nyilván találunk valahol a közelben egy javítóműhelyt, ahol egy csapat mester törp pillanatok alatt helyrepofozza a járgányt.

– Nagyszerű. – mondta Dorian minden lelkesedés nélkül. – Akkor várom a jelentésedet, hogy hogy halad a kis vállalkozásunk. Megtaláltad a hiányzó töredéket? Vagy várjak még pár évet mire erre is ráakadsz? A vevőim már rágják a fülemet a Tükörért, és nagyon nem vágyom egy plazmatöltetre a fejembe, szóval megköszönném, ha sietnél.

– Az a helyzet, hogy szinte bolygóra pontosan tudjuk a töredék helyét, csakhogy az érintett bolygó ork fennhatóság alá esik, közelebbről az egyik katona-jurta tulajdona. Ezért nem siettünk túlságosan, inkább előbb keresünk egy valamelyest megbízható ork démonűzőt, és megpróbáljuk rávenni, hogy segítsen. Azonban akit legutóbb fölvettünk, hogy is mondjam… nem bizonyult túl megbízhatónak, és egy kalózflotta kellős közepébe vezetett minket. Alig tudtunk meglógni, de egy hajó még így is utánunk tudott jönni, aminek eredményét meg itt láthatod. Ha Tharkûn nem lenne a galaxis egyik legjobb lövésze, biztos ott hagytuk volna a fogunkat. A gépész-droid így is szénné égett egy elég csúnya találat után, de mi megúsztuk.

Dorian csak ekkor vette észre a különben azonosíthatatlan olvadt fém- és hamukupacot, ami ezek szerint valamikor a gépész-droid volt. Ez a látvány győzte meg, hogy itt bizony valóban lövöldözés volt, és hogy ahol lövöldözés van, ott ő ne legyen.

– Rendben, – mondta kicsit sietve, – akkor sok sikert a további munkához, és lehetőleg hamarabb találjátok meg ezt a darabot, mint a korábbiakat! – azzal kiviharzott a hídról.

Eric és Neorin pár pillanatig vigyorogva néztek utána – mindketten tudták, hogy a hamukupac Tharkûn műve, aki nyilván elégetett néhány régi használati utasítást, csak hogy megszabaduljanak Doriantól. Természetesen a robot tökéletesen működött, és néhány karcolástól eltekintve semmi baja sem volt. Ha nem így lett volna, valószínűleg már mind cafatokban repülnének valamerre a semmiben – a hiperhajtómű nem játékszer: aki egyszer rossz gombot nyom meg, az nem nyom meg több gombot életében…

És valóban: amint Dorian elhúzott, Tharkûn vonult be a takarítórobottal.

– Mit égettél el, öreg cimbora? – kérdezte Eric.

– A tegnapi szemét papírját meg néhány lemerült komlevelet. Bejött?

– Úgy menekült, mint aki démont látott… – válaszolt az elf arcán kaján vigyorral. – Nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtem azt a kifejezést az arcán…

– Hát igen, amióta volt az a csúnya balesete, nem igazán bírja a lövésnyomokat… De most nem ez a lényeg. Sürgősen oda kell találnunk arra a bolygóra, méghozzá lehetőleg úgy, hogy ne vegyenek észre. Ez az én dolgom. A tiétek, hogy Neorin: jó helyet keress a leszálláshoz, és jelezd, ha valaki észrevett; Tharkûn: ha már észrevettek, akkor garantáld, hogy ne legyen idejük továbbküldeni az infót. Nagyon nem örülnék, hogyha néhány Őrző megtalálna minket egy ork terület közepén, úgyhogy árnyékolás be! – ez utóbbi utasítást már a számítógéphez intézte. Hamarosan érezték is azt a finom rezgést, amit az álcagenerátor keltett.

Az ork területeket könnyen fel lehetett ismerni: tele voltak hajóroncsokkal és kalózokkal. De szerencsére nagyon kevés működőképes hajó volt az ork szektorokban, ugyanis az orkok hírhedt agresszív magatartása minden mással szemben és ehhez párosuló remek harci érzékük és hatalmas számuk mindenki mást elijesztett a környékükről. Néhány törp klán azonban keményen megvetette a lábát néhány nyersanyagokban gazdag bolygón az ork területek közepén, és ha minden rosszra fordul, legalább rájuk lehet számítani a bajban. Gigászi csillagromolóik és lidércek által vezetett vadászaik könnyen elkergették a fregatt és korvett hajókat kedvelő orkokat. Azonban néhány elvetemült kalóz vadászokba ül, felszereli minden elérhető fegyverrel és páncéllal, rápingálja a toteme képét az oldalára, és indul fosztogatni. Egy ilyen kapta el az Alvó Sárkányt az imént. Pedig az Alvó Sárkány sem volt egy gyenge hajó, sőt, ahhoz képest, hogy csak egy C kategóriájú fregattvadászból lett átalakítva, nagyon is jól működik. Az orrész központi plazmaágyúja még az eredeti felszerelés része volt, azonban az oldalsó lövegek és az álcarendszer (ez utóbbi általában csak a nagy csatahajókon volt megtalálható) már Tharkûn szerzeménye volt. Alvó Sárkány hajótest karcsú, kb. 20 m hosszú, amiből nagyjából 5 a motorok területe, 10 az utastér és a híd, az elején pedig 5 m a plazmaágyú, amivel még a kisebb csatahajókat is meg lehet nyomorítani, és még a legnagyobb fregattokat is békés úton apró darabkákra lehet lőni. Természetesen miután Eric „visszavonult”, az új hajója szintén kereskedőhajóvá avanzsált. Persze Eric és társai csak annyit kereskedtek vele, hogy megveszik a szükséges élelmiszereket és eladják a különböző „talált” tárgyakat. Az Alvó Sárkány legénysége ugyanis hivatásos kincsvadászokból állt: Eric legnagyobb fogása az Orion Tőre volt, egy mágikus kis kés, amit végül egy elf nagyúr vásárolt meg. Tharkûn a Vörös Halál Maszkját találta meg (a különböző álarcok mindig nagyon népszerűek voltak a törpök között, mivel csak ők és csak maszkokban tudtak szembeszállni a sárkányokkal, amik a szülőbolygójukon élnek. Neorin magában nem szerzett semmi kincset, csak a legnagyobb kincsvadász hajókon szolgált navigátorként: a Setét Árnyon, az anpideromi királyi család fosztogató csatacirkálóján, a Királyon, a Rémálmon és most az Alvó Sárkányon.

Mihelyt Neorin kész volt a célterület ellenőrzésével, a számítógép azonnal végrehajtotta a hiperűr-ugrást az Orion II szektor szélén lévő OT-32-43 jelzésű bolygórendszerbe. Az ugrás egyszerű, pillanatnyi művelet, amivel a hiperhajtómű kilöki a hajót a hipertérbe, aztán visszahozza egy teljesen más célhelyre. Az ugrás veszélyei már lassan ezer éve (a Hiperűr Korszak kezdete óta) nem foglalkoztattak senkit: már az akkori hiperhajtóművek is tökéletesen kizárták a beszorulást vagy a kifordulást. Igaz, akkoriban még elég kellemetlen rándulással járt az ugrás, amit azóta sikerült szinte tökéletesen kiküszöbölni. Így egy pillanat alatt eljutottak a célhelyre, és azonnal látták, hogy a célbolygó a csillagtól számítva a második: előtte egy aprócska kőgolyó keringett, utána pedig három gázóriás sorakozott. A második…

– Látványosan zöld, tehát növényzete és belélegezhető levegője van, van tektonikus tevékenység, és egyértelmű kommunikációt folytat, azon a nyakatekert ork nyelven. – jelentette Neorin. – A távolsági mérés szerint a felszíni hőmérséklet meghaladja a 40 °C-t, ebből, és a zöld színből tehát az jön, hogy egy párás dzsungelbolygóra érkezünk. Semmilyen nagyobb felszíni települést vagy erősebb fegyverzetet nem észlelnek a szenzorok.

– Meglepő. Az orkok általában inkább a sivatagbolygókat telepítik be, néha a jégbolygókat, de olyat még nem hallottam, hogy dzsungelbolygón élnének. Nyilván sejtik, hogy itt van valami elrejtve, és – bár gondolom nem tudják mi az – váltságdíjat fognak követelni érte, bármi legyen is az. Viszont hogy még fegyverzet sincs… még az orkoktól is elvártam volna legalább egy ionágyút féltekénként, de hát biztos úgy gondolják, hogy őket senki se meri fenyegetni. De azért legyünk óvatosak, nem mindig olyan ostobák, mint amilyennek kinéznek.

– És azt se felejtsd el, hogy ha engem egy ork meglát, azonnal megpróbál kibelezni. Igazán nem értem, mi bajuk van velünk, de nagyon nem szeretik, ha törpöket látnak a közelükben – igaz, én is százszámra metszettem az ork nyakakat a IV. Háborúban… azok voltak ám a dicső korok!

– Igen, tudjuk, már vagy ezerszer hallottuk. – vágott közbe fürgén Eric. – Most inkább arra koncentrálj, hogy a célkereszt jó irányba mutasson. Nem szeretném a mai napot valami bolond ork sámán áldozati vacsorájaként végezni.

Alvó Sárkány leszállás komolyabb gondok nélkül zajlott, csak néhány madarat sütött meg a gravitikus hajtómű (igaz, elvileg semmi ilyen gond nem lehetne vele, azonban minden gravihajómű nagyon átforrósodik huzamosabb használat után). Azt nem gondolták volna, hogy ha egyszer átjutnak a felhőrétegen, még gondokba ütközhetnek, pedig épp ez történt: egy méter leszállóhelyet nem találtak sehol, mindent csak fák, fák és fák borítottak. Végül egy tavon szálltak le, igencsak szorosan. A gravitikus hajtómű csendesen fenntartotta őket a víz fölött, amíg Tharkûn a csatabaltájával kikászálódott a hajóból és megtisztította úgy-ahogy a partot.

Amíg Tharkûn a partot próbálta leszállásra alkalmassá tenni, Neorin fedezte őt a hajó felső lövege mögül, Eric pedig összeszedte a felderítő eszköztárat (plazmapisztoly, rádió, elektronpajzs és távcső). Tharkûn lendületes baltacsapásokkal haladt végig a parton, végig lenyesve a fák alsóbb ágait és kivágva az aljnövényzetet, egyszer csak eltűnt a feszülten figyelő Neorin szeme elől. Ő először azt hitte, hogy Tharkûn csak befordult hirtelen egy fa mögé vagy lehajolt valamiért, de amikor hosszabb idő után sem tűnt fel, már jelzett Ericnek, hogy odakint valami gond van.

– Hé, Eric! Tharkûn felszívódott! Nézz már szét, hova tűnt!

– Már csak ez kellett… – zsörtölődött a kapitány. – Merre ment?

– Ott volt a két nagy sötét fa között, amikor utoljára láttam.

– Fedezz! – mondta, azzal nekiindult a tónak. Két lépéssel a parton termett, majd megindult a két fa felé. Azonban mihelyt odaért közéjük, a fák mintha megmozdultak volna, mire ő megtorpant. Maga előtt egy olyan fél méterrel halvány remegés volt a levegőben, mint egy álcázott üveglap. Eric túlságosan is tudta, mi minden lehet egy ilyen nagyon csapdának kinéző tárgy, ezért inkább megpróbálta megkerülni a két fát. Azonban ahogy megfordult volna, már az összes környező fa körül ilyen érdekes „háló” feszült. Abban a pillanatban, hogy a feje fölött is összezárult az erőtér (már nyilvánvaló, hogy az volt!), meglátta Tharkûnt, aki az egyik fának támasztva feküdt, láthatóan kábultan. A csatabaltája nem volt sehol, nyilván azzal ütötték le. Ahogy azonban Eric közeledett hozzá, úgy látta egyre tisztábban a sötétzöld derengést Tharkûn teste körül. Úgy rémlett neki, hogy ilyen fényt akkor látott, amikor egy nyugati katonaorvos egy bonyolult fájdalomcsillapító varázslatot hajtott végre egyik sérült bajtársán. De tévedett. Amikor már csak egy pár lépés választotta el Tharkûntól, az megmozdult, és ebben a pillanatban lehullott róla az álca: ork vadász volt, teljes fegyverzetben. Két csapásból leterítette Ericet, aki eszmélete utolsó morzsájával egy erős villanást vélt látni, aztán minden elsötétült.

A következő dolog, amire Eric emlékezett, hogy valami nagyon sima és puha dolog simul a homlokára. Erre persze azonnal magához tért, ha egy kicsit kótyagos is volt még. Egyértelműen egy ork jurtában feküdt, és egy valaki simogatja a homlokát. Megpróbált felülni, de nem sikerült. Hiába erőlködött, olyan volt, mintha az ágyhoz láncolták volna. Úgy tűnt, a gondviselője is észrevette erőlködését, mert lágy, nyugtató hangon megszólalt – méghozzá a galaktikus nyelven, igaz, eléggé törten.

– Ne is próbál mozog, bátyám nagyon erős őrvarázst tesz rád az előbb, akkor se tud te mozog, ha minden erejét összeszed. Vagyok én itt ezért, ápolni és gyógyítani te, amíg Tanács tart.

– Hol vagyok? – nyögte beletörődően Eric.

– Tharuk-Tharuk bolygó főváros ez, sok ork és troll lak itt. Én lenni Szer-Tama-Miko, de mindenki csak nevez Tama. Tama jelenti szép az ork nyelven. – ezekre a szavakra Eric felnézett gondozójára, és megdöbbenéssel vette észre, hogy egy ork lány áll fölötte. Tama magas volt és sudár, haja hollófekete, mandulavágású szeme bőréhez hasonlóan üde zöld, arca hosszúkás, orra fitos. Eric addig soha nem is gondolta volna, hogy egy ork lehet ilyen szép. A Tama név, ha valóban „szép”-et jelent, nagyon illett a lányra. Eric néhány pillanatig döbbenten bámult rá, aztán gyorsan észbe kapott, és rákérdezett arra, ami leginkább izgatta akkor.

– Hol van Tharkûn?

– Undok töröp mi nem befogad! Vadász hagy ott tóparton, gyíkok ételnek! – mondta, szinte kiáltotta felháborodva Tama. Igazából a válasz megnyugtatta Ericet, hiszen tudta, hogy Neorin az Alvó Sárkánnyal valahol még mindig a közelben van, és nyilván elindul felderíteni, mi lett két bajtársával. Tharkûn tehát valószínűleg már a hajó fedélzetén pihent, teljes biztonságban. Ő viszont még mindig egy ork sátorban feküdt, egy ork társaságában (hogy ez utóbbit bánja-e vagy inkább örül neki, nem volt egészen egyértelmű – vagy legalábbis még magának sem akarta bevallani), és esélye sem volt a szökésre. A bénító bűbáj még mindig nagyon erősen tartotta, csak beszélni tudott.

– Mi volt az a fényes függöny? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit.

– Függöny nevez te nagy erőtér ami elkap te és randa töröp? – amikor Eric válaszul bólintott, folytatta: – Az volt tökéletes csapda mi vadászunknak, ő szokik elkap vele nagy állat, amit sokan sokáig eszünk. De ti barbárok belesétál és kiéget generátor. Vadász van nagyon dühös. Megöl ő téged majdnem, de nagy csillagok hajója fényt dobott rá és ő menekülni muszáj volt. Undok töröp ő nem cipelt, otthagy, csillagok hajójának áldozat. – Ericnek úgy tűnt, hogy ez az ork lány életében nem látott még külvilágit, főleg űrhajót nem – legalábbis erre következtetett abból, hogy a lány abban a hitben élt, hogy engesztelő áldozatnak hagyta ott a vadász Tharkûnt. Ekkor az egész helységet betöltötte egy mélyen zengő, hangos gongszó, amitől Eric úgy érezte, mintha…

Itt szakad meg a töredék.