Valamikor hajnali három magasságában aztán egyszer csak megunta, hogy a sötétben kell állnia, hallgatni a számítógép kimerült pihegését meg a füzetek idegesítő ázsiai csiripelését, úgyhogy összeszedett egy kalapra való energiát, kihúzta magát a konnektorból és nekiindult. Az első akadály maga az asztal volt. Ugyan egy darabig ott is ugrálhatott volna, de ha már egyszer nekiindult, nagyot akart szakítani. Viszont nem zuhanni. Márpedig az asztal nem az az alacsony építmény volt, a neonlámpák meg nem szeretnek majd’ egy métert zuhanni… Ahogy a mélybe világított, majd’ beleszédült. De azért megoldotta, hogy csak a talpának a sarka pattanjon le az esésben. Úgy döntött, hogy a nagy üveglap mögötti színváltós világot nézi meg. Nem fért a fejébe (fénycsövébe), hogy lehet egyszer sötét, aztán meg világos ott, ilyen lassú átmenetekkel… Nincs az az égő – gondolta – ami ilyen finom hullámzást kibírna ilyen sokáig… Szerencsére az üveglap nem állta útját, cserébe viszont ott volt az a bosszantó műanyag háló. Rövid könyörgés után azért az is félreállt az útból, és feltárult előtte a… száradó ruhák tömege. A plafonból csak egy furcsa színű és piszkos-mintás darab látszott, ami halványan derengett és gomolygott. Közelebb ugrált a korláthoz, aztán hirtelen megdermedt. Utolsó gondolatával még fölfogta, hogy talán nem olyan jó ötlet egy világító lámpának a frissen mosott vizes ruhák alatt mászkálni…