Eredetileg nem akartam erről az albumról írni, mert annyira nem tetszett. De aztán olvastam a GSO-n Gyu írását róla, és egy cseppet kiakasztott. Először is, mert áradozik róla. Másodszor, mert visszakézből lehúzza az album legdallamosabb számát, a Withert, mint “töltelék”. Harmadszor, “melléfogásnak” nevezi a Train of Thoughtot és a Systematic Chaost. Lehet, hogy nem vagyok elég “progger”, de a Systematic Chaos magasan a kedvenc DT albumom, és mondom ezt úgy, hogy az egész diszkográfiájukat apróra hallgattam. (A Train of Thoughton meg ott van az As I am…) A progresszív az én szótáramban azt jelentené, hogy előre mutató, valami újat alkotó – ez az album pedig egyáltalán nem az. Ez különösen hangsúlyos lesz a The Shattered Fortressben, ami Portnoy korábbi alkoholista-számaiból van összevágva nagyjából. Ez után meg persze hogy jobban feltűnik, hogy hoppá, ez a dallam már volt itt-volt ott… Lehet, hogy most az indulat beszél belőlem, sőt, valószínű. De ha már zenekritikáról van szó: nem értem, miért kell minden zenekarnak az ősi gyökereit isteníteni. Nem. A Dream Theater sem csak az Images and Words, hiába a Pull me under volt az első slágerük, és az Iron Maidennek sem a Virtual XI a leggyengébb albuma.

Most nekifutok újból: a Dream Theater új albuma első hallgatásra messze alulmúlta elvárásaimat. Nem azért, mert a hatból négy szám (jóval) tíz perc fölötti – ennek csak örülök. Lehet, hogy a Systematic Chaos slágeressége teszi, de ez most még közel sem tetszik annyira. Majd lehet, hogy ezzel is úgy járok, mint az Octavariummal vagy a Maiden A matter of life and death-jével: ugyan eleinte nem tetszik, de később szép lassan beépül az alapvető dolgok közé. Remélem így lesz, mert a Wither és a Count of Tuscany üt. (Bár itt meg felmerül bennem a kérdés, hogy a progresszív zenéhez miért kellenek nyomasztó témák…)