Valahogy ismét sikerült kettőkor kimásznom az ágyból… (Az ok legalább egyértelmű, öt óra volt már majdnem, mire lefeküdtem.) Tegnap este Ruso kitalálta, hogy neki muszáj Roppongiba kocsmázni menni, úgyhogy gyerünk. Ilyen is utoljára volt – mármint nem, hogy kocsmázni, hanem hogy velük. Merthogy a drága lány sikeresen összeválogatott (össze)teljesen összeférhetetlen (össze)embereket, ami miatt ők nem érezték annyira jól magukat. (A vietnami srácok szorgosan navigáltak mindig a rossz irányba, beszélgetni egyikük se tudott máshogy csak egy, nyavalyogva, kettő, sértegetve.) Nekem jó volt, mert találtam egy jó kis angol kocsmát, fél-vacsorának fish and chips (igen, Tokióban). Én eljöttem, mert ők mentek “klubozni” (diszkó), úgyhogy a többiekkel beültünk egy órára az Izakayába. Utána meg a kettes koliban beszélgettünk hajnalig meg barátkoztunk a koli kismacskájával meg eregettünk tűzijátékot (inkább hasonlított csillagszóróra mondjuk). Ma meg ismét sikerült kettőkor fölkelnem. Ja, hogy ez már volt?

A napfogyatkozást nem láttam, mert felhős volt az ég, plusz itt még csak nem is teljes. Sebaj, lesz még néhány az életemben…