Félelmetes, hogy amióta itthon vagyok, mennyire nincs miről írni. Volt egy csinos kis listám, hogy mikre kell emlékezni és mindenképp blogolni róluk, erre most maradt két elem, amikhez sehogy nincs kedvem hozzáfogni (egyik a Reprise című film értékelése, amivel csak annyi a probléma, hogy kicsit túl régen láttam, a másik a Therion nevű zenekar, amiről meg nem tudok egyszerűen eleget). Cserébe van elég olvasnivaló, csak épp bűntudat is, hogy nem élek családi életet most, hogy kivételesen mindenki itt van, hanem inkább ásom magam egyre mélyebbre az itthon hagyott könyveimbe – nameg azokba, amiket most kaptam, de nem feltétlen van keretem kiköltöztetni őket vissza japánba. Jelen állás szerint igen kevés könyvet fogok csak vinni most, ezek közül is csak egy biztos, a Finnegans Wake, hogy legyen mivel szórakoznom. Úgyse fogom tudni elolvasni egy év alatt se. Remélem azért amikor “végleg” végzek japánban és írok egy értékelést ide a blogra (nem vagyok az a típus, aki egyszer csak hisztisen törli a blogját) az “utóbbi” sok évről, ott lesz a nagy eredmények között, hogy elolvastam minden idők egyik legnehezebb angol irodalmi művét… És ha már avantgárd, közben a Diablo Swing Orchestra akár a leghallgatottabb előadóim közé is ugorhat.