Kivételesen magyarul is, mert – hogy a Fürgerókalábakat idézzem – néha ilyen is kell. Ma már a sokadik nap volt sorban, hogy éjfél után feküdtem le (jóval) és reggel korán keltem (nagyon). A “kell az alvás” részt már tudom fejből, nem kell mondani… Egyelőre életben vagyok, és bár már megint éjfél van, még tudok tanulni, és ez is valami. Pedig a mai nap se volt eseménytelen. (Csak fázással teljes.) Reggel hatkor keltem, mert háromnegyed kilenckor találkozunk a sportcsarnokhoz legközelebbi állomásnál (錦糸町), merthogy ma pingpongverseny volt, megint. (Idén még nem voltam itt templomban, mert mindig vasárnap vannak…) Két vonalon mentek a meccsek, mindkettőben a második körig jutottam (bár csak azért, mert az első körben nem volt meccsem). Nagyon gyenge formában vagyok, legalábbis az itteni átlaghoz képest. Nem kell erre azt mondani, hogy ők túl erősek, nem mindig a másikban van a hiba. Ezúttal se… A verseny után mászkáltam Shinjukuban időtöltésként (haza akartam jönni, de nem volt rá idő, meg különösebben ok se), ettem Sukiyában (sokat, azóta is kimchi-szagú a szám), ittam kávét (ma Verona, az már volt), adtam egyet egy csövesnek, mert én már csak ilyen jó fej vagyok (eredetileg egy bolt bejáratánál ácsorgó bájos külföldi lánynak szántam, de nem fogadta el). Héttől meg a klubbal nomikai, ami ilyen ivós-evős összejövetel (a szót nézve főleg ivós, de most nem ez a helyzet). Aztán jöttem haza. Valahogy úgy érzem magam a japánok között, mint Jake a na’vik között az Avatarban (csak az amerikai álom nő nem tűnt még fel a láthatáron). Tegnap este ugye azt néztük meg Kawasakiban elvileg háromdében (a bal szemem miatt nekem csak normálként látszott), úgyhogy majd írok róla. Most viszont nincs rá keret, mert kanjikat kell tanulni holnapra, és még az előadás vázlatán is dolgozni kéne, mert holnap este Sonata Arctica koncert, és menni kéne…