Van egy csomó apró jegyzetem megint, telefonban, eldugott .txt fileokban, hogy mikről kéne írni… De aztán amikor az a téma sorra került (ha sorra került), akkor nem jut eszembe, utána meg már nagyon nehéz akárhova is érthetően beilleszteni.

Például egy reggel megborotválkoztam, ami amúgy nem gyakran fordul elő – egyszerűen azért, mert ahol gyorsan visszanőne (bajusz, szakáll, pajesz), azt eleve hagyom, a többi meg ugye lassan nő. (Néha örömteli, ha meg épp meg akarnám növeszteni, nyűg.) Azon az ominózus reggelen meg vagy háromheti borosta jött le rólam (nem vagyok az a Robinson-fazon azért), és megállapítottam, hogy vagy két-három évvel fiatalabbnak nézek ki. Aztán másnap meg azt, hogy a bőröm szerint öttel: kezdtek megint előjönni pattanások. Inkább nőjön.

Másik példa néhány apró részlet életem második Sonata Arctica koncertjéhez (az első még Pesten volt). Előtte Sentenced (is) szólt, és sikeresen, jó szokásomhoz híven, bár jó bandára gondoltam, amikor beszélgettünk ott, Paradise Lostnak neveztem őket. Ez a két zenekar nálam teljesen összefonódik, minden ellenére. A Sentencednek a zenéje jön be jobban, a Paradise Lostnak meg a neve (nem láttam még Paradise Lost albumot, ami überelné nálam a Sentenced Funeral Albumját). Érthető keveredés. Meg aztán hogy Tony ilyen nagy “emópanda-öleléssel” búcsúzott – legalábbis ez jutott róla először eszembe. Nagyon… szeretetteljes pillanat. Meg hogy meglepően kevesen voltak a koncerten, bár két nap volt, igaz.