Sorssal beszélgettem tegnap, többek között irodalomról. És fejbe vágott, hogy az utóbbi időben mennyire nem olvasok semmit, csak darálom a Stargate részeket, tucatszámra. Úgyhogy ma vittem magammal suliba Neil Gaiman Smoke and mirrors című könyvét, és mire hazaértem, a felét el is olvastam. Valahogy akármennyire álmosnak is érzem magam és nem érdekel az óra, egy ilyen könyv ugyanúgy le tud kötni és ébren tartani (vagy éber álomban tartani), mint egy film vagy sorozat. Régen is így volt, ahogy olvasok, egy másik szememmel látom a hotelt az aranyhalas medencével, az álom-történetet döbbenten hallgató családot a kis fogadóban, mintha én állnék lesben a troll helyett a híd alatt…

Kint amúgy villámlik, dörög és lassan már (ha jól hallom) esni is kezd. Valahogy nem rémlik, hogy eddig láttam volna zivatart, amióta Japánban élek. Pedig van egy hangulata, kár, hogy (még) nem lett tőle kevésbé meleg.

Kéne gyűjteni régi rockzenét. Van egy jó hosszú listám már a zenekarokról, akiktől legalább egy válogatásalbumot jó lenne meghallgatni, de az az érzésem, hogy a rockzene történetének minden érdekes zenekarát megismerni nagyjából olyan vállalkozás lenne, mint megtanulni a világ összes nyelvét. Elvégre (mint a japán példa mutatja) egyet legalább két év megtanulni – vagy együttes esetében jól megismerni. Az összes így elég nehezen férne bele, kivéve, ha bejön a logika, miszerint hiába, hogy eddig minden ember meghalt, ebből nem következik, hogy én is meg fogok. Vagy ha átmegyek abba a halhatatlan földönkívülibe az Útikalauzból, aki mindenkit sérteget. A nevére persze nem emlékszem.