Péntek reggel kilenckor aztán felszálltam a buszra, és néhány ismerős és sok ismeretlen arc társaságában elindultunk Nagano felé, ahol aztán két és fél napig síeltünk. Meg egy fél napig unatkoztunk, de az nem számít.

Tudni való, hogy ugyan testvéreim tudnak síelni, ahogy Facebookon olvasom nővérem mostanában megy is valahova e célból, nekem szombat reggel volt szerencsém először sílécet felcsatolni. Nem utoljára.

Ugyan a két és fél nap síelés során nem egyszer vágódtam el braketáncosokat megszégyenítő piruettek közepette (és nyírtam ki három ujjamat), az utolsó nap már egyszer se estem (na jó, egyszer, de az a szlalompálya volt, úgyhogy nem számolom), pedig végig a terep legtetejéről száguldoztam lefelé.

Az egy gond, hogy minden nap korán keltünk (reggeli héttől) és későn feküdtünk, úgyhogy ha nem ébresztett volna fel a sebesség, biztos hogy nem tudtam volna ébren maradni. Most is majd’ eldőlök, pedig csak fél kilenc van.

Mindent összevetve nagyon jó volt ez az út, még úgy is, hogy két oldalas beadandót kellett spontán összehozni a második este (még egy-két japánnál is gyorsabban megírtam, haha), úgyhogy jövő télre már van programom. Csak találni kell népet, akikkel lehet együtt menni. Még ilyet!