Tudom, hogy így karácsony előtt nem szép dolog morgós posztot írni, de ezt nem tudom már nem leírni. (Szívem szerint japánul írnám, hogy az érintettek is magukra ismerjenek, de inkább nem keresem a balhét.) A japán egyetemeken van egy ilyen “szeminárium” nevű intézmény, ami abból áll, hogy harmad- és negyedévben egy szakirányos tanárnál heti egy (két) órában intenzíven tanulunk.

Az én szemináriumom témája a geopolitika. Harmadév végére a tizennyolc főt két csoportra osztva kell készítenünk egy-egy nagy előadást (és beadandót). Én eredetileg azt javasoltam, hogy az internetes cenzúráról és az alkotmányokat megkerülő nemzetközi intézkedésekről írjunk, de persze leszavazták, mert “úgysincs hozzá anyag” (japánul). Végül az energiabiztonsággal kapcsolatban írunk, a magnézium alapú energiára koncentrálva.

És itt kezdődik a probléma: először nem is ez volt a témánk, hanem az Indiai óceán erőviszonyainak változása, abból viszont egyszerűen nem tudunk normális beadandóvázlatot összehozni (milyen jó is, hogy olyan témát ajánlunk és szavazunk be, amiről fingunk sincs, ugye?), úgyhogy még a nyáron átnyergeltünk a magnéziumra.

Az eredeti vázlat úgy festett, hogy először körülhatároljuk a problémát (jelenlegi japán energiabiztonság helyzete, változások), megoldásként adjuk a magnéziumot (leírva, hogy hogy lehet energiaforrásként használni, előállítási módok összehasonlítása, környezeti hatások stb), végül hogy milyen hatása lenne ennek a gazdaságra (költségek, befektetések, hasznok), a társadalomra (újrahasznosítás stb) és a nemzetközi viszonyokra (Japán és más országok hatalmi viszályai).

Ebből először is én megírtam a magnézium környezeti hatásairól szóló részt. Aztán egyszer csak az eltűnt.

Menet közben ugyanis hasraütésszerűen teljesen átrendezték a vázlatot, merthogy “úgy logikusabb”, és valahogy mindenki elfelejtette, hogy az az idegesítő magyar srác megírta a környezeti hatásokról szóló részt (azóta az egyik lány megírta újra, nulláról). Az a vicces, hogy amikor rákérdeztem, hogy mégis hova lett, akkor az egyik lány így odavetette, hogy “ja az olyan fura volt, sok volt benne a szám” (közgáz szakosok vagyunk mellesleg).

Másodszor pedig a magnézium gazdaságra gyakorolt hatásáról kéne írnom két japán sráccal. Itt kezdett elfajulni a helyzet. Az egyik srác ugyan lelkes, de egyszerűen buta és életképtelen. A másik ugyan értelmes, de nagyon látványosan leszarja az egészet (kb annyira érdekelheti őt is, mint engem).

Ráadásul a csoportban (vagyunk tizen nagyjából) nincs senki vezető-féle, tehát egész konkrétan az október-novemberem úgy telt, hogy azt se tudtam, mit kéne csinálnom. A lányok közben teljesen félreértelmezték, hogy mit jelent a “társadalmi hatások” és a “nemzetközi hatások”. Ez utóbbihoz már arról regélnek, hogy majd a Szahara Atlanti partja fogja ellátni Európát energiaforrásnak való magnéziummal. Tehát egész konkrétan köze sincs már ahhoz, amiről eredetileg szólnia kéne. Még jobb, hogy teleírják isten tudja, honnan szedett számadatokkal, amikor a számadatokat (természetesen) a közgázos részben nekünk kellett volna megcsinálni.

Amikor meg rákérdezek, hogy ugyan ez most hogy meg mennyi, akkor felháborodottan közli velem az Amerikában tanult (mocsok idegesítő) ribi, hogy “ja hát ti nem csináltok semmit, úgyhogy megcsináltuk mi”. Egyrészt nem csinálták meg rendesen (ugyanúgy mindent újra kellett számolnunk, mert úristen számolni kell, mi bölcsészek vagyunk, olyat nem tudunk), másrészt pedig ez is azt mutatja, hogy fogalmuk sincs róla, mit jelent a csoportmunka. Ha valaki késik, akkor azon számonkéred, hogy mégis mit képzel, nem pedig megcsinálod helyette… Ráadásul rosszul. Aztán még neked álljon feljebb. (Egyszer nem kértek tőlünk semmilyen adatot vagy számítást.)

Az az igazán idegesítő, hogy így nyilván nekem kellett volna hidegvérrel megragadni a hatalmat és pofánrugdosni mindenkit, de én meg nem vagyok vezetőnek való. Ha valami nem érdekel (és a magnézium alapú energia teljesen ebbe a kategóriába esik), akkor nulla a motivációm, és ha nem ül a nyakamon egy főnök, hogy nyaggasson, akkor az életben nem nyúlok hozzá. Ilyen témához egyszerűen elképzelhetetlen, hogy én össze tudjam hangolni őket.

Pocsék lesz? Hülyeségeket írnak? Kit érdekel.

Én tollba mondom életképtelenkének a saját részünket (aztán még beszólnak nekem, hogy miért kérem meg őt, hogy számoljon ki valamit, mert hiszen a csapatmunka lényege egyértelműen az, hogy mindent magam csinálok meg), aztán lesz, ami lesz. Meg zúgolódok itt a blogomon, és valszeg valamikor februárban, ha túl vagyunk ezen az előadáson, nagyon kegyetlen vitába fogok keveredni a lányokkal arról, hogy mekkora egy legalja káosz ez az egész.