Furcsa érzés, hogy magyarul a legnehezebb elkezdeni írni. Angolul és japánul is sokkal természetesebben jön, mint magyarul, pedig. Furcsa érzés, hogy az anyanyelvemet már csak a plörk száz-akárhány karakterében használom, és ott is sokkal ritkábban, mint anno annak idején.

Három dimenzióban japánul élek, kettőben meg angolul. Én nem tudok csak azért kapcsolatot tartani valakivel, hogy kapcsolatban legyünk. Ezért is van az, hogy a magyarországi barátaimmal jól telik az a két hét karácsony-újév körül, aztán egy évig szinte csak a Facebook like-jai kötnek össze minket.

Mondjuk nekem így természetes: nekem megvan a magam élete (amilyen eseménytelen és üres is nagy részében), az otthoniaknak meg a maguké. Így nincs hol vagy miért használjam a magyar nyelvet, hacsak nem itt a blogon, mint most. Persze gondolom feltűnő, hogy míg pár éve még napi átlagban 1-2 bejegyzés született, addig most ez már inkább havi 1-2.

Belegondolva, hogy ez miért lehet, azt mondanám, hogy a twitter a fő bűnös. Van egy média, ahol folyamatosan csurog apránként az életem, így nincs semmi késztetés, hogy blogbejegyzésekben tömören összefoglaljam még egyszer. Twitteren meg szintén japánul és angolul írok.