Volt még egy darabja az okinawai konyhának, amit már rég ki akartam próbálni, mégpedig a rafté (rafute). Röviden: sertés, puhára főzve. Tegnap aztán nekiestem, mondván vasárnap van, ráérek – a recept, amit kiszúrtam meg azt mondta, hogy másfél óra alatt meglesz. Alapból még az is háromszor több, mint amennyit kajáért hajlandó vagyok a konyhában állni, de most kivételt tettem.

Kezdem a végeredménnyel: az íze stimmelt, a többi nem igazán.

Az első hibát ott követtem el, hogy nem jó húst vettem, de ez csak utólag esett le. Merthogy direkt kerestem azt, ami a receptben szerepelt, és bár gyanúsan nem olyan volt, mint amilyet az éttermi raftékban láttam eddig (amin pedig nagyon vastag a szalonna), “a recept csak jobban tudja.” Hát nem.

A második probléma pedig az idővel volt. A recept szerint akárhogy számoltam, két óra alatt készen kellett volna lennie – ehhez képest beletelt vagy négy órába. A receptbe ugyanis elfelejtették beleírni, hogy ezt bizony kuktában kéne főzni, és ez a képekből sem igazán derült ki.

Így lett a végeredmény az a rafté-izű sertéspörkölt, ami a fenti képen is szerepel. Finomnak finom lett, csak épp nem az, aminek készült.