Múlt héten valami megihletett, hogy ne halogasszam tovább a Fuji-mászást, hanem zavarjam le még idén nyáron. Mivel jövő hét végére már vannak terveim, ezért csak a tegnap-ma jöhetett szóba. Ráadásul mindenkinek közbejött valami, úgyhogy egyedül mentem. Jobb is volt úgy…

Nem volt éppen kalandmentes ugyanis az út. Eleve lekéstem a vonatot, amivel eredetileg akartam volna menni, úgyhogy Gotenbán elég rémülten fedeztem fel, hogy elment az utolsó busz a Subashiri ösvény ötödik állomásához, amivel indulni terveztem. Végül ez megoldódott úgy, hogy teljesen habokra felszálltam egy helyi buszra, ami mintha jó irányba ment volna – aztán hogy ott mi lesz, az majd kiderül (mert azért még onnan is 12 kilométer volt az ötödik állomás, amennyit meg azért nem lett volna olyan jó lesétálni).

Kiderült. A buszmegállótól öt percre volt a Subashiri ösvény alsó parkolója, ahonnan szerencsére még mentek buszok felfelé, így (mint a fenti kép is mutatja) fél tízkor sikerült elkezdeni mászni. Cserébe a bepánikolt netes keresésbe lemerült teljesen a telefonom, úgyhogy csak az induló állomást tudtam lefényképezni, utána már vége volt a bulinak (pedig még a hegycsúcson is volt térerő). Ráadásul egy furcsa mozdulattal sikerült kikapnom a bal mutatóujjamból egy darabot, úgyhogy a hetedik állomásnál már tele volt a zsebem véres zsepikkel.

Bár a Subashiri ösvény felfelé egy jó darabon erdőben megy, a sötétben csak a fejlámpám által bevilágított kis részt láttam belőle – nameg a körülöttem táncoló esőcseppeket, mert természetesen eleredt az eső még mielőtt elértem volna a hatodik állomást. Ráadásul elég kitartóan is esett, úgyhogy bár a dzsekimet és a sapkámat csak a hetedik-nyolcadik állomás magasságában akartam volna felvenni, más nem volt, hogy védjen az esőtől. Ez azzal járt, hogy mire elkezdődött az igazán meredek szakasz, már csurom víz voltam – főleg a saját izzadságomtól, mert az egy dolog, hogy az esőtől megvédett a plusz egy réteg, de sokkal jobban is izzadtam.

Végül aztán kívülről megszáradni sikerült, bár a legváratlanabb helyen: nem valami fűtött pihenőhelyen (mert ingyenes ilyen nincs lényegében), hanem a nyolcadik állomás után, amikor befutottak a Yoshida ösvényről a turistacsoportok, és csak araszolva lehetett felfelé haladni. Szerencsére szélcsend (szélárnyék?) volt, a tömeg meg nagy, úgyhogy legalább a dzsekim és a sapkám úgy-ahogy megszáradt. A pólóm még ma (másnap) délben se. Persze ez így nem egészen igaz, mert valamelyik állomáson egy forró kakaó ürügyén sikerült bejutnom egy fűtött helyre, ahol aztán elüldögéltem egy darabig.

Aztán ahogy a felhők fölé értem, kitárult az éjszakai táj, a végtelenbe nyúló városi fényekkel és a fentről szikrázó csillagokkal. Végül aztán sok szenvedés után meglett a csúcs is, megvolt a kráter széléről lepisilés is (ez kötelező), megleptem magam csokis sütikkel, amiket direkt a csúcsra tartogattam (különben kajának SoyJoy és hozzá két liter víz). A napfelkeltéből is sikerült a felhők között elcsípni egy pillanatot, úgyhogy nyugodt lélekkel (és kevésbé nyugodt testtel) kezdtem el ereszkedni.

Felfelé hat óra meg egy kevés kellett a mászáshoz, lefelé szerintem nem volt négy. Lefelé a Subashiri átváltozik Sunabashiribe, ami egy nagyon találó név, ugyanis a lefelé vezető út szinte végig jó húsz centi mély vulkáni salak, amiben elég dinamikusan lehet haladni, ha valaki nem parázik (vagy nem hulla fáradt, mint én voltam). Az erdő a hegy lábánál nappal nagyon szép volt. Szeretem az erdőket (a név kötelez), és a friss zöld elég jól esett az órákon át nyúló szürke salak után. Úgy éreztem, hogy lefelé is legalább olyan jól jöttek a botok, amiket direkt erre az alkalomra vettem, mint felfelé.

Felfelé út közben többször is összetalálkoztam egy pár emberrel, ami elég meglepő volt tekintve a hatalmas tömeget. Nagyon gazdag volt mindenféle kommunikációban (bár leginkábbis pár szavas beszélgetésekben) ez a két nap. Tőlem is többször kérdezték meg, hogy értem-e a japánul kiírt szövegeket, minden rendben-e, és én is több elveszettnek tűnő külföldinek segítettem. Különösen vicces volt, hogy minden második japánnál volt egy mini oxigénpalack, mintha legalábbis a Himalájára másztunk volna. Ráadásul olyan vehemenciával szívták már a hatodik állomáson (3000 alatt), mintha már az életük múlna rajta legalábbis.

Lefelé aztán kitaláltam, hogy én bizony elmegyek Hakonéba, ha már úgyis a “környéken” vagyok. Hakone a forró vizű fürdőiről híres, és tizenkét óra izzadás után ez elég csábítóan hangzott. Végül egy kis, sengokuharai fürdőszállóban csobbantam két maguknak való idősebb manusz társaságában.

Aztán amíg vártam a buszra, ami visszahozott végül Tokióba, egy közeli boltban hirtelen felindulásból vettem egy melonpant (dinnyés ízű édes péksütemény) (meg egy standard majonézes-tonhalas onigirit, de azt annyit eszem hogy említést sem érdemel). Miközben majszoltam esett csak le, hogy most ettem először olyat. Így hat év után végre sikerült legyűrni a melonpant is…

Még szerencse, hogy egy kínai ismerősöm nagyon hangsúlyozta, hogy legyek kipihent a mászáshoz, így csak futni voltam bemelgítésnek szombaton, kondiba már nem mentem. Még csak az kellett volna, így is nagyon húzós volt. Most leginkábbis az a kihívás, hogy estig ne aludjak be.

Ez a Fuji-mászás egy életre szóló élmény lett. Merthogy még egyszer nem megyek vissza, az nagyon valószínű.