Még valamikor régebben, ahogy a Szukits kiadó honlapját böngészgettem a Lovecraft-könyvek kapcsán, bukkantam rá egy ismerősen csengő névre: A Dűne. Rémlett, hogy valamikor elfeledett gyermekkoromban az egri nyaralásunk utolsó napján a tévében ennek a filmváltozata ment — nem sok maradt meg belőle, csak a sivatag, a hatalmas homokférgek és talán a fűszer hangulata. Talán, mert nem vagyok most már biztos benne, hogy nem a könyvek hatására adódott ez hozzá a halovány emlékhez. Könyveket mondok, mert két kötetben olvastam a Dűnét, régi, a Szíriusz-sorozatot idéző papíron (a szokásos apró szakadásokkal, amiket mindig kiigazgatok), könyvtári újrakötésben. És elmerültem a homokban. Egyszerűen fantasztikus volt, már rég óta hiányzott egy ilyen terjedelmesebb könyvélmény, ami ennyire magával tud ragadni (persze ott volt a Hullám, de az nem éppen terjedelmes, annyi idő elolvasni, mint megnézni a filmet). Azóta már beiratkoztam a közeli könyvtárba, és kikölcsönöztem a sorozat második részét, a Dűne Messiását. Abból viszont még csak az első fejezettel végeztem (bár nem hiszem, hogy jövő hétfőig kitartana).

Úgyhogy inkább egy kicsit az elsőről. Egy teljesen új világba csöppenünk, egy jövőbe, ahol a vallások összefonódnak és fanatizálódnak, a háborúk csillagrendszereken söpörnek végig, nem földrészeken, a társadalom feudális és a technika modern. Ellentmondások egymás hegyén-hátán, és mégis minden a helyén van: a (szerintem antigravitációval működő) szuszpenzorok és a késharcok, a csapkodó szárnyú ornitopterek és a hatalmas csillagrombolók, a gigászi homokférgek és a vad sardaukarok.

A főhős egy herceg fia, Paul Atreides, egy ősi Nagy Ház legifjabb sarja, Leto herceg fia. A fiúnak furcsa, jövőlátó álmai vannak, ami talán nem is olyan nagy csoda, hiszen az anyja egy Bene Gesserit: testi és szellemi kontrollban annyira képzett nő, hogy az emberek általában csak boszorkánynak nevezik. Azonban nem csak az anyjától kapott kvázi-jóga képzés van a háta mögött, hanem mint hercegi sarj, meg kell tanulnia küzdenie is — és persze a legjobb mesterek tanítják, ki más. Az mondjuk nem mellékes, hogy a fiatalúr a könyv kezdetén tizenöt éves.

Az apját pedig pont ekkor küldi IV. Shaddam padisah-császár az Arrakis nevű sivatagbolygóra, a tudattágító, az űrutazáshoz elengedhetetlen és elvonás esetén halálos függőséget okozó melanzs nevű fűszer egyedüli termőhelyére. A politikai szándékok pedig ritkán tiszták, ezt a herceg is jól tudja, hiszen a bolygót a családja esküdt ellenségeitől, a Harkonnenektől veszi át. Az intrika pedig megállíthatatlanul tör előre és életekre. A helyi őslakosok, a fremenek ugyan az Atreidesek mellé állnak, de egyáltalán nem biztos a kimenetele egy esetleges összecsapásnak. Pláne, ha még áruló is van a csapatban.

Tovább nem mondok semmit, mert ennyi nagyjából már az első két oldalon kiderül, utána meg mindennek szerepe van. Ami a könyv befejezése után jutott eszembe az a szembeötlő hasonlóság a Mátrixszal. Ugyanaz a modern-primitív életmód, ugyanaz a furcsa jövőbeni múltbeliség, és ugyanaz a reménytelen messiásvárás. Kíváncsi lennék a filmre, bár a kritikák nem éppen pozitívak róla… A könyvről viszont rosszat nem lehet mondani.